Ismerős név, ismerős történet az Isten szerepét betölteni akaró őrült tudósról, Victor Frankensteinről, aki a semmiből teremt életet. Az alkotók természetesen tudják, hogy jól ismert sztorival dolgoznak, hisz reagálnak is rá, azt azonban a film egésze alatt sem sikerül megválaszolniuk, hogy akkor mégis miért készült el ez a feldolgozás.
A film
Aki valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mégsem ismerné, annak röviden: Victor Frankenstein a tudomány megszállottja (ebben a filmben épp orvosi tanulmányokat folytató egyetemista), akinek szilárd elképzelése, hogy különféle testrészekből otthoni sufnijában összefércelt szörnyét életre tudja kelteni. Az alapanyag beszerzése jelenti az első gondot – az eredeti történetben legalábbis komoly erkölcsi dilemma már az exhumálás és hullagyalázás is, Paul McGuigan (Alvilági játékok) változatában megy minden, mint a karikacsapás. Aztán persze ott a fő kérdés: beleavatkozhat-e az ember a teremtés rendjébe, emelkedhet-e ilyen isteni magasságokba, illetve tud-e felelősséget vállalni azért, amit teremtett? Sőt, továbbmehetünk: mi teszi emberré az embert, ha láthatólag több kell a működő testrészeknél és megfelelően összekapcsolt húscafatoknál? Talán mégis van lelkem, és nem „csak test vagyok”, ahogy azt egy Intim Torna Illegál-dal és a modern kor hirdeti?
Mindez azonban nem újdonság, már az 1931-es némafilmváltozatban is ezek a kérdések és dilemmák merültek fel, sőt, már a filmek alapanyaga, Mary Shelley közel kétszáz évvel ezelőtt megjelent regénye is ezeket boncolgatta. Amivel a Victor Frankenstein többet mutat elődeinél, azok leginkább olyan részek, melyek árnyalják ugyan a tudósról alkotott képet, de nélkülük ugyanúgy megállná a helyét a történet.
Mert nem rossz ötlet a végső monstrum előtt egy leginkább majomra hasonlító lényen gyakorolni a teremtést, de a „modern Prométheusz” megteremtéséhez vezető út mozgatórugójának kevés és kihasználatlan. Szintén érdekes az eredeti történetben szereplő vérfertőző szerelem teljes kihagyása, bár ezzel egy plusz csavarról mondtak le a Victor Frankenstein készítői. És remek az is, hogy az őrült tudós (James McAvoy) méltó társra talál, hangsúlyozva, hogy egyedül talán képtelen is lenne a teremtésre, az azonban, hogy ez a társ egy cirkuszi fogságból kiszabadított púpos (Daniel Radcliffe), aki két bohócelőadás közt kvázi anatómiadoktorrá képezte magát… Nos, inkább hagyjuk is a jelzőket!
Az azonban biztos, hogy nem a színészeken múlt, hogy a Victor Frankenstein olyan lett, amilyen. James McAvoyból (Mocsok, X-Men) valósággal sugárzik az őrültség, tekintetében lángol a megszállottság, ami azonnal magával ragadja (vagy épp elijeszti a nézőket). Daniel Radcliffe egyre meggyőzőbben bizonyítja, hogy kinőtte már Harry Potter köntösét, és helyt tud állni a jó és rossz között évődő fiatalemberként is – arról, hogy karaktere maga a vicc, igazán nem ő tehet. A két főszereplő mellett azonban a többiek csak asszisztálnak, így se a szerelmi szál miatt háttérbe szorult Lorelei, se a katolikus hitéhez – a szó rossz értelmében – mániákusan ragaszkodó nyomozó nem tud kellőképp kiteljesedni a filmben.
A fentiek fényében talán azt gondolhatnánk, könnyű értékítéletet mondani a Victor Frankensteinről, pedig egyáltalán nem az. Dilemma ugyanis, hogy mit tesz valójában ez a film. Látványmozivá alacsonyít egy horrorklasszikust? Vagy csupán a mai, ingergazdagsághoz szokott közönség ízlését megcélozva csepegteti azt az erkölcsi mondanivalót, amit nem lehet elégszer ismételni? Egy biztos, bármit is tesz, középszerűen teszi. Így válik a teremtés mítosza puszta látványteremtéssé, még ha azon a téren kellőképp helyt is áll.
A lemez
Extraként egy werkfilmet, valamint egy látványterveket és kulisszák mögötti felvételeket tartalmazó képgalériát találunk a kiadványon.
