Kritika

A zene az kell, de nem mindig elég – Az élet dala

song_one Kellemes gitározgatás, egy tipikus férfi hangszín, üldögélés New York utcáin és Anne Hathaway. Ennyiről szól Az élet dala. És konkrétan semmi többről.

A film

És hogy szólhatna-e többről? Talán igen. Hogy akar-e többről szólni? Nem igazán. A baj ezzel csak az, hogy szívesen elnéz az ember egy fényképet a mosolygós Hathawayről, miközben hangulatos, kissé borongós, kissé szomorkás háttérzene mellett üldögél egy késő nyári este a kivilágított város rakpartján. Úgy öt percig. Nem másfél óráig.

A történet finoman szólva sem eredeti: egy fiatal fiú (Ben Rosenfield) balesetet szenved, kómába kerül, és a fél éve nem látott nővére, Franny (Anne Hathaway) nagy lelkiismeret furdalásában elkezdi bejárni a zenész öccse által kedvelt helyeket, koncerteket. Egy alkalommal találkozik öccse példaképével, James Foresterrel (Johnny Flynn), akivel meglepő módon egymásba szeretnek.

Érthető, hogy a készítők nem erre a storyra kívánták alapozni a filmet, hanem inkább a színésznőre, vagy a zenei betétekre vagy a hangulatra: ehhez azonban legalább az egyiket tisztességesen el kellett volna készíteni. A film karakterei sablonosak, olykor már-már sterilek és igazából semmit nem tudunk meg róluk, így egyáltalán nem érdekel az sem, hogy a végén lesz-e happy end, vagy sem. Lehetne a film egy súlyos családi dráma, amely esetben érthetőbb lenne az anyuka meglepően hangsúlyos szerepe, ehhez viszont nem elég mély vagy alapos. Lehetne a film egy tipikus romantikus történet, de nem elég laza: mintha a rendezőnő, Kate Barker-Froyland félt volna ezt a címkét felaggatni a munkájára. Szólhatna az első album után sztárrá avanzsált James-ről is, aki alkotói válsága mélypontján áll, csakhogy a konfliktust két mondattal el is intézi Az élet dala. Sőt, a leghollywoodibb megoldásként középpontban lehetne – ahogy néhol előtérbe is kerül, hogy aztán végleg elsikkadjon – az a bizonyos egy dal elkészítése (eredeti filmcím: Song One), mely talán visszahozza a kómában fekvő testvért.

Songone

A leglátványosabban kihagyott ziccer azonban kétségkívül a zene kihasználatlansága. Bár kissé egyhangú, monoton és hasonló stílust képviselnek az elhangzott betétek, bőven elegek lennének arra, hogy a hangulatot jobban megalapozzák, esetleg az egész művet elvigyék a vállukon – már ha van, aki szereti ezt a fajta zenét (én igen). Ehhez viszont jóval több és hangsúlyosabb koncertjelenet, fellépés és közös gitározós-éneklős képsor kellene. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a különleges hanggal megáldott Hathaway miért csak kétszer énekel, akkor is igen rövid és felejthető dalfoszlányokat. Holott a film (talán) erről akar leginkább szólni: egy életvitelről, egy életérzésről. Amikor egy szál gitár és a saját hangod jelent mindent, örömöt, bánatot, fájdalmat és félelmet, de leginkább az önkifejezést.

A rossz súlypontozás, a túlságosan egysíkú jelenetek, a zavaróan hasonló helyszínek, a rosszul megírt karakterek miatti átlagon aluli színészi játék és a különlegesnek szánt – valójában inkább értelmetlen – befejezés mind hozzátesz ahhoz, hogy egy tökéletesen semmilyen filmet kapjunk. Anne Hathaway hasonló habitusú szerepéért akkor már inkább nézd meg az Egy napot. Zenés-romantikus vígjátékként pedig tavaly itt volt a Szerelemre hangszerelve. Ha pedig vonz a depresszív, monoton, de olykor igen hangulatos Bob Dylan utánzat, itt a film zenéje. Hallgatni kellemes, nézni már koránt sem az.

A lemez

A kiadványra minő meglepetés felkerült egy kisfilm, amely Az élet dala filmzenéjének felvételét mutatja be. Emellett kimaradt jelenetek árnyalhatják a filmről kialakult képet.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com