Nem meglepő módon az amerikai egyetemen sem könnyű a gólyák élete, szívatják őket rendesen. Erről is szól, de szerencsére ennél komolyabb üzenettel bír a Goat. A kiválónak induló thriller sajnos a játékidő kétharmadánál hatalmas törést szenved el, és végtelenül sekélyessé válik. Vajon az első fele megmenti?
Mindig is azt gondoltam, aránytalanul keveset foglalkozik az egyetemistákkal a filmművészet. A középiskola tinijeinek életét dömpingszerűen dolgozzák fel, aztán egy ugrás, és máris csak a „felnőttek” a téma. Persze nem mindenki jár felsőoktatási képzésre (noha egyre többen), de ha csak szubkultúraként kezeljük a diákszervezetek főiskolásait, akkor is alulreprezentáltnak tartom megjelenítésüket a szélesvásznon. Erre tessék, idén róluk szólt az Everybody Wants Some!!, majd a Rossz szomszédság 2., és most megérkezett a Goat is.
A film keményen kezd: Brett (Ben Schnetzer) végzős létére nem érzi annyira jól magát a durvuló házibuliban, ezért elköszön bátyjától, és hazaindul. Az autónál egy srác megkéri, hogy dobja haza őt is, a fiú pedig vonakodva, de beleegyezik, és még akkor sem hátrál ki ebből, amikor megjelenik az illető haverja. Brettet egy földútra terelik az utasai, ahol kiszállítják, mindenét elveszik, majd laposra verik. A főhős kemény depresszió után vág neki a főiskolának, ahol természetesen ő is szeretne belépni a fiú-diákszervezetbe – ahol történetesen a bátyja, Brad (Nick Jonas) már tag.
Alapvetően a Goat fókuszában egy beavatás-kiképzés történet áll: az amerikai egyetemek/főiskolák fiú-diákszervezeteinek felvételi procedúrája, ami egy több hétig tartó, válogatott szívatásokban gazdag, olykor meglehetősen kegyetlen folyamat, ami bővelkedik brutális megaláztatásokban. Azonban az egészre egyfajta árnyékként rávetődik Brett eltemetett, de fel nem dolgozott múltja, amelyben az erőszak megszégyenítő kiszolgáltatottsággal párosult. A film ezáltal az események kétharmadáig egyfolytában a thriller és a dráma határán billeg.
A fiúból fakadó feszültség mellett a drámai vonalat a testvérével fennálló különleges viszony képezi. A bátyját lelkiismeret furdalás gyötri öccse megtámadása miatt, ugyanakkor felsős diákszervezeti tagként fenn kell tartania a kiképző szerepét. A testvéri drámán érződik Andrew Neel rendező szerzőtársának, David Gordon Greennek a nyoma. Az amerikai függetlenfilmes direktor rendre meggyőző tehetséggel ábrázolja a férfiak között feszülő összetett viszonyrendszert, legyen az rokoni (Prince Avalanche – Texas hercege) vagy baráti (Ananász expressz) kapcsolat.
Andrew Neel rendező le sem tagadhatná dokumentumfilmes múltját, a tényfeltáró szándék minden képkockán tetten érhető (különösen az operatőri munkán). A direktor már-már küszködve próbálja bemutatni, hogy a nagy múlttal bíró amerikai főiskolai testvériségek alapvetően a közös megszégyenítésekből fakadó sorsközösségekre épülnek, és amint egy érdek felülírja a titok elhallgatását, az egész összedől.
Ez az üzenet azonban megalapozatlan. A Goat erős film a játékidő kétharmadáig. Akkor azonban bekövetkezik a történetben elkerülhetetlenül benne lévő tragédia. Csak nem úgy, ahogy az a történetben elkerülhetetlenül benne van. Mintha Neel úgy döntött volna, hogy a cél szentesíti az eszközt: az addig gondosan építgetett sztorit olyan irányba fordította, hogy végképp a tényfeltáró jelleg érvényesüljön, és még kegyetlenebbnek ábrázolhassa a görög betűs fantázianevű szervezeteket. Az erőltetés viszont azonnal hazavágja a filmet, és egyik pillanatról a másikra katartikus unalomba és kiszámíthatóságba fullad az egész.
Vajon valóban olyanok a diákházak, mint a Goatban? A legtöbb hollywoodi film az adott műfajának rendeli alá a szerepüket: hülyék gyülekezete a Rossz szomszédságban vagy épp védtelen fiatalok lakóhelye a Sikolyban. Sőt még szappanoperaszerű sorozat is készült róluk, vicces módon a Greek, a szövetségben mindegyik egyetemista párkapcsolatfüggő.
A Goat ebből a szempontból sem illik a fősodorba, nem is ott kell keresni a párját. Igazán sok párhuzam, de mégis teljesen eltérő megközelítés az Everybody Wants Some!! című filmmel összehasonlítva mutatkozik. Richard Linklater önéletrajzú ihletésű, idei mozijában szintén az újonc áll a középpontban, és ugyanúgy egyetlen lány vagy afroamerikai sincs szinte az egész filmben (pontosabban van, de egyetlen kizárólagos funkcióban). Míg azonban Linklaternél a főhős kvázi azonnal veszi az akadályokat, és ezáltal rögvest az életvidám közösség része lesz, a sérült Brett számára küzdelem az egész folyamat. Neelnél persze épp a beavatási folyamat a lényeg, az azt követő boldogságból csak egy rövid pillanatképet kapunk. És még ez is csak a tétet növeli: a jelöltek ízelítőt kapnak abból a mennyországból, ami rájuk vár a sikeres felvételi után. Tehát dacára minden különbözőségnek a két film valódi üzenete ugyanaz: jó dolog erős, egészséges, fehér férfinak lenni az Egyesült Államokban. A többiek meg már nem az ő gondjuk.
