Értékelés: 6/10 Így értékelünk mi »


thehallowA számítógépes trükkök fénykorában örvendetes praktikus effektekre nagyban építő szörnyfilmeket látni, de nem árt, ha a technika hagyományossága nem terjed át a tartaloméra közhelyek formájában. A The Hallow sajnos túl sokat merít a múltból, beleértve minden rongyosra használt horrorklisét.

Napjainkban, amikor újra- és újra fellobbannak a digitális versus analóg viták, szerzői rendezők lobbiznak a filmnyersanyagért mindenféle megfoghatatlan, misztikus energiára hivatkozva, a szörnyfilmek terén egy másik szembenállás is látható, CGI és praktikus effektek között. Míg a celluloid mellett érvelők gyakran beszélnek a kémiai előállítás természetességéről szemben a bitek anyagiatlan formájával, addig – paradox módon – a digitális kamerák sokkal nagyobb szintű naturalizmust képesek elérni, például a mesterséges világítás kiiktatásával (lásd: A visszatérő). A számítógépes és praktikus effektek közötti vita a horror esetén azonban teljesen más hangsúlyokat kap: itt olyan dolgok ábrázolásáról beszélünk, amelyek eleve nem léteznek a valóságban. Pont ezért érvelnek az utóbbi mellett sokan, ugyanis azáltal, hogy fizikailag létrehozunk, megépítünk egy szörnyet, hihetőbb lesz a megjelenése, sőt, a színészeknek sem greenboxra odaképzelt lényekre kell reagálniuk. Bár mozgásábrázolás terén talán már simább, élethűbb a digitálisan megkomponált, mint egy robot vagy bábu, ám még az olyan blockbusterek esetén is feltűnik a létrehozás módja, mint a Jurassic World, hát még az általában alacsony költségvetésből gazdálkodó horrorok esetén (jó példa erre a Halálhegy – A Dyatlov-rejtély).

Ezért örvendetes manapság még animatronikus szörnyeket látni, melyek valósággal benépesítették a ’80-as évek horrorjait a Szörnyecskéktől kezdve A dolog címadó lényéig, az utóbbi időben azonban parkolópályára kényszerültek a CGI-teremtmények mellett. Corin Hardy brit elsőfilmes már gyerekkora óta rajongott a praktikus effektekért – a sors fintora, hogy mire odajutott, hogy nagyjátékfilmet készítsen, az általa dédelgetett fizikai szörnyek már a kihalás szélére kerültek a virtuális élettér körülményeihez jobban alkalmazkodó adattestű ragadozóknak hála (hasonló a helyzet Nemes Jeles Lászlóval és a digitális celluloid által perifériára szorított filmnyersanyaggal). De ez nem tántorította el Hardyt, hogy – mint egyfajta WWF aktivistája az animatronikus szörnyeknek – harcba szálljon a veszélyeztetett analóg rémségek fennmaradásáért. Első nagyjátékfilmjének, a The Hallow-nak ír folklórból merített lényeit is főként praktikus effektek keltik életre, a CGI csak alárendelt szerepet kap.

Hirdetés

thehallow2

A film főhőse Adam, természetvédő és friss családapa, aki feleségével, Clare-rel és kisbabájukkal, Finnel a nagyvárost feladva egy ír falucska szélére költöznek, egyenesen egy erdő szomszédságába. Hogy miért vannak vasrudakkal fedve új házuk ablakai, nem kérdezik, és a szomszéd figyelmeztetéseire se nagyon hallgatnak, aki azt sürgönyözi, hogy maradjanak távol az erdőtől. Adamnek elvégre az a munkája, hogy a természetet vizslassa, kijelölje a beteg fákat és mindenféle mintát vegyen, és ebben a hivatásban elég jó. Az apaságban kevésbé, és ha gyermeke épségének veszélyeztetéséről van szó, nem kell a szomszédba mennie tanácsokért (például már a film első perceiben lazán odahajol egy rothadó állattetemhez a kisbabával a nyakában). Egy szó, mint száz, az erdőt a legenda szerint „szentek” lakják, akikről sok nem derül ki, azon kívül, hogy nem szeretik a vasat, a fényt, és ha az erdejüket basztatják (a kisbabákat annál inkább).

A The Hallow energiája egyértelműen vizualitásában rejlik: Corin Hardy biztos kézzel fogja össze a látványért felelős szakembereit és egy egységes, hangulatos képi világot teremt meg, melynek kiváltképp erősségei a tájak, a fényképzés és a színek. Amivel azonban igazán jól játszik a rendező, azok a fények: a film legemlékezetesebb képe a főhősünk által lóbált, lángoló kaszával bevilágított rengeteg, mely – nem véletlen – a gyönyörű plakátot is ihlette. Ám a szörnyeket sem kell félteni, noha nem eredetiségük miatt fogjuk őket megszeretni (talán kicsit túl sokat merített Hardy a body horror klasszikusaiból), de meglehetősen hidegrázósra sikerültek. Ellenben nem beszélhetünk ilyen pozitív jelzőkkel magáról a történetvezetésről: a The Hallow múltidézése addig terjed, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mutat és unalomig kiszámítható.

thehallow3

Így a cselekménynek lehetséges egy önreflexív olvasata is, midőn a rendező mint elhívatott természetvédő a digitalizálódott városból az analóg vidékre költözik, és egy mára már elhagyatott, kísértetjárta terepen vet tanyát. De azáltal, hogy behatol a nosztalgia erdejébe, a praktikus effektekkel együtt az agyonhasznált műfaji konvenciókból lett klisészörnyeket is feléleszti, akik egyenesen rá és legféltettebb alkotására, a kisbabájára támadnak. A stáblista alatt futó pesszimista zárókép pedig már magáért beszél: megérkeznek a gépek és elkezdik kivágni az erdőt. És bár ezzel azt sugallja a rendező, hogy hiába az értük folytatott harc, a praktikus effekteknek talán végleg beáldozott, a fekete képernyőt megelőző röhejes jump scare – amely a 2000-es évek horrorjának rákfenéje – azonban arra utal, hogy a közhelyek továbbélnek. Corin Hardy küldetése pedig még csak fél sikernek se nevezhető.

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments