A Herkules: Feltámadás a nyári, Brett Ratner-féle képregényadaptáció mockbuster verziója. Ki mástól, mint az Asylum stúdiótól.
A Herkules: Feltámadás a nyári, Brett Ratner-féle képregényadaptáció mockbuster verziója. A mitológiai hőshöz való közelítésmódjuk azonos: tagadják a címszereplő isteni származását, annak lelki vívódásait pedig a Herkules-mítoszt beárnyékoló tragédiára, a családmészárlásra alapozzák. Ráadásul mindkét film sorsdöntő fordulatként tekint arra a rejtélyre, hogy – istenek, így Héra híján – mi is okozta a hírhedt elmezavart, amely Herkulest gyermekeinek és feleségének meggyilkolására késztette?
Brett Ratner következetesen bontotta le a mitológiai hátteret nyári blockbusterében. A kentaurok és a többi lény optikai csalódások folyamán születnek, a végzet nem is létezik, az istenek haragját pedig maximum egy ledőlő szobor jelképezi. E mítoszromboló megközelítésbe pedig szépen belesimult Herkules halandó léte. Az Asylum stúdió egyik állandó bérencének számító Nick Lyon nem törekszik efféle következetességre, egyszer-egyszer elüvölteti Herkulessel, hogy ő nem isten, és kész. A rendező gordiuszi megoldással lényegében minden mitológiai tartalmat elvet.
Nick Lyon tehát nem mítoszt rombol, sokkal inkább mítoszt sért. Szemben a Dwayne Johnson alakította aktív figurával, a Herkules: Feltámadás címszereplőjét passzív karakterként ismerjük meg. Egy gyermekgyilkosságba beleroskadó, alkoholista, megkopott legendaként, akit olykor-olykor láthatunk egy fal tövébe vizelni, vagy éppen okádni is. Furcsa módon mégis ez a hamvába holtan drámai felütés adja a film egyetlen izgalmas elképzelésének alapját.
A megtisztulás lehetőségét ugyanis egy tisztaszívű katona hite és bizalma hozza el a hős számára, aki mellett a cselekmény folyamán Herkules nem egyszer háttérbe is szorul. Zeusz fia – már ha tényleg ő volna – kvázi henchman szerepkörben tud tündökölni a zsarnok elleni harcban. A legtöbb tömegfilmes henchmannel szemben viszont ő nemcsak testi erővel vagy speciális képességgel rendelkezik, hanem immáron egy rettenetesen bárgyún felépített, de fejlődő személyiséggel is. Minden bizonnyal így fordulhatott elő, hogy a jó és a rossz oldal erőembereinek összecsapása a fináléban végül fel tudta kelteni a figyelmem.
Ritkán vagyok ennyire önreflexív: ez tényleg nem volt könnyű nézői teljesítmény. A készítők az ókori görög világot tömegjelenetek nélkül, csupán római légiósokra emlékeztető jelmezekkel és egy marokkói(!) forgatási helyszínnel próbálták megoldani. A kardforgató és dárdahajító összecsapások pedig a történelmi hagyományőrzők lelkes, de a mockbusterekre szakosodott stúdió nem túl elegáns szintjén állnak. A gyakran alulmotivált szereplők pedig arra sem adnak lehetőséget, hogy a türranoszokról mondjon valamit mélységében a film. Pedig magyar emberként, a Balaton déli partjával is megelégedtem volna.