Johnny English, őfelsége legelszabottabb titkos ügynöke pont egy évtizede csapott le először a nézők rekeszizmaira, hogy aztán laza nyolc év várakozással sújtsa a botlásain jól szórakozókat. A DVD újrakiadás kapcsán elevenítettük fel az első részt, melyben a kémbőrbe bújt Mr. Bean John Malkovich mellékszereplésével alakított nagyot.
A film
A mindig népszerű Bond-filmek és az addigra animációs rajzfilmhőssé avanzsált Mr. Bean figura összeházasítása felettébb figyelemreméltó ötletnek tűnt a rendező Peter Howitt (no meg a producerek: Tim Bevan és Eric Fellner) részéről, hiszen ezzel mind a (humorérzékkel megáldott) kémfilm-rajongókat, mind a Rowan Atkinson fanokat a vászon elé tudta csábítani. Az előre jósolt nagy durranás azonban mintha elmaradt volna, holott a film szinte megállás nélkül csattogtatja a rejtett és nyílt poénokat.
Anglia titkosszolgálata meglehetősen nagy csorbát szenved, mikor az összes ügynökük életét veszti egy temetésen történt robbantásban. Egy kivétellel: Johnny English (Rowan Atkinson), az eddig leginkább aktatologatóként dolgozó „ügynök” kapja jobb híján a feladatot, hogy biztosítsa a felújított koronaékszerek átadására szervezett ünnepséget. Ebből talán egyenesen következik, hogy az ékszereket ellopják, és azonnal kezdetét is veszi egy egész filmen át tartó nyomozás és hajsza, melyben kétballábas főhősünk legtöbbször inkább hátráltatja, semhogy elősegítené a szervezet munkáját.
Howitt még figyelt arra, ami nyolc évvel később a második részt rendező Oliver Parkernek valószínűleg eszébe sem jutott: vegytiszta vígjátékot rendezett, melyhez a többi műfaj elemeit épp csak addig használta, amíg kifigurázta azokat. Nincs thrillerre jellemző suspense, nincs krimibe illő ügyfelgöngyölítés – a cselekményvezetés pofonegyszerűsége biztosítja, hogy kizárólag a poénokra figyelhessünk, és – a második rész ismeretében pláne – kijelenthetjük, hogy ez így van rendjén.
És hogy akkor mégis mi lehet az az ok, ami miatt nem került fel ez a film a legjobb vígjátékok listájára? Valószínűleg maga a koncepció. Remekül szórakozhatunk ugyanis a poénokon, ha (és ez most egy elég hangsúlyos HA) el tudjuk fogadni a tényt, hogy a korábban szinte kizárólag mimikájával, gesztikulálásaival és megjelenésével nevettető Atkinson ezúttal beszél is. Sőt, nem csupán beszél, hanem legtöbb szövege egyenesen fellengzősség irányába eltolt Bond-parafrázisnak tekinthető, és ez már végképp nem áll jól szeretett nevettetőnknek.
Rowan Atkinsonban ugyanis, míg világ a világ, mindenki Mr. Beant fogja látni és keresni, akármilyen más szerepben tűnjön is fel. Hiába hívják őt Johnny English-nek, ha ugyanazokat az esetlen mozdulatokat várja el tőle a rendező és a nézők, amelyekkel már számtalanszor mosolyt csalt az emberek arcára – ám ezen egyáltalán nem kell keseregnünk. Pláne, hogy tárgyalt filmünkben az elragadóan bájos Natalie Imbruglia és a szokásosan remek formát nyújtó John Malkovich asszisztálnak főhősünk csetlés-botlásaihoz.
A Johnny English tehát kémfilm paródiának remek, vígjátéknak vegytiszta, ám kompromisszumokat igényel a nézői megszokások és elvárások terén. Ha azonban valaki képes az összképre figyelni és nem leragadni a gyengébb párbeszédeken (amiken a szinkron sajnos csak tovább ront), akkor jól szórakozhat a kémbőrbe bújt Mr. Beanen.
A lemez
A DVD-ről csak annyit mondhatunk: tipikus fapados, vagyis semmi extrát nem tartalmaz, cserébe viszont meglehetősen baráti árcímkével került a boltok polcaira.