legszomjBár a sci-fi műfajának virágkorában élünk, természetesen akadnak a műfajban olyan alkotások, amelyek még érintőleges figyelemre sem érdemesek. Az anomália és a Légszomj című filmek sajnos a kontár sci-fik körét gyarapítják.

Noel Clarke: Az anomália

Ryan Reeve elméjét, és így testét ismeretlen alakok hajtották uralmuk alá. Az ex-katona csak 9 perc 47 másodperces etapokra tud magához térni, így kellene megoldania gyermekrablással, alvilági bűnözőkkel és terroristákkal tarkított, furcsa élethelyzetét.

Kár ezért a sci-fiért, mert alapötlete mély önreflexív megközelítésekre is lehetőséget adna, pláne egy szárnyait próbálgató színész-rendező kezében. Színjátszás terén ugyanis a britek üdvöskéjének számít Noel Clarke (Heartless, A kilencedik légió), direktorként viszont nem nagyon fogják dicsérni. Az anomália az agykontroll és a tudatátvitel lehetőségével játszik el mindennemű lelemény és kiforrott világkép nélkül, otromba stiláris megoldások kíséretében. Végletesen lelassított, tompított testi kontaktú verekedésjelenetei egyenesen röhejesek. A mások által kontrollált elme az alkotói függetlenség elnyerésének szimbólumaként is működhetne, a legkülönbözőbb szituációkban való öntudatra ébredés pedig a színészmesterség kihívásaira rímelhetne. Ehelyett egy monoton, feszültségmentes műfaji filmet kapunk, amely béna párbeszédeivel és logikai bakijaival sem a mélyebb olvasat felkutatására, sem a könnyed szórakozásra nem ad lehetőséget. Ismertebb közreműködőinek (Ian Somerhalder, Brian Cox) érdektelen alakítása ráadásul azt is bizonyítja, hogy egy színészként tehetségesnek bizonyuló művész közel sem biztos, hogy színészvezetési képességekkel is rendelkezik. (Kiss Tamás)

Hirdetés

azanomalia

Christian Cantamessa: Légszomj

Klausztrofóbiás alaphangulat ide, retro-sci-fi beütések oda, a Légszomj nem képes a benne lévő potenciált kihasználni, inkább álmosítóként hat az emberre, mint adrenalinfokozóként.

Az elmúlt években egyre több az olyan film, amiben az apokaliptikus vagy poszt-apokaliptikus szituációt nem az emberi faj egészén, hanem csak pár ember egymás közötti konfliktusán keresztül ábrázolják. Xavier Gens Hasadás című filmjéhez hasonlóan, a Légszomj is egy világméretű katasztrófa túlélőiről szól, akik ezt egy betonbunkerben próbálják átvészelni. A két főhős (a The Walking Deadből ismerős Norman Reedus és Djimon Hounsou) először csak a külső elemekkel küzd, de fokozatosan eluralkodik rajtuk a paranoia és az ellenségeskedés, majd törvényszerűen egymás ellen fordulnak. Ígéretesnek tűnhet a sztori, ám Christian Cantamessa filmjének cselekménye olyan sovány, hogy nem bírja el a másfél órás hosszt, és rövidtávon csigalassúvá és érdektelenné válik. Hiába a két főszereplő decens színészi játéka vagy a Holdra és Az Európa-rejtélyre emlékeztető klausztrofóbiás hangulat, még a 80-as éveket idéző dizájn, valamint a szintetizátoros zenei aláfestés sem képes ellensúlyozni azt a végtelenül modoros előadásmódot, amitől a thriller elemek sem működnek. Hőseinkhez hasonlóan mi is szomjazni fogunk, csak nem levegő után, hanem hogy végre valami érdekes történjen. (Szabó Kristóf)

, , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments