Davisnek autóbalesetben meghalt a felesége, és ha ez nem lenne elég, még a csokija is beszorult a kórház automatájába. Igen, a két történés számára egyenrangú. Ha már ezt is bicskanyitogatónak találod, inkább ne nézd meg a Demolition-t, ami a gyász feldolgozását üdítően újszerűen mutatja be.
Davis (Jake Gyllenhaal) aztán a csokijának elvesztéséről egy hosszú panaszlevelet ír az automata gyártójának. Aztán még néhányat. Pótcselekvés – de az adott helyzetben mi nem az? Hogyan „kell” gyászolni, és mi történik, ha te a veszteség feldolgozásának egy másik módját választod? A levelek természetesen segélykiáltások, és szerencsére akad, aki meghallja őket.
A Demolition dramedyje arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyász társadalmilag elfogadott normái hamisak, őszintétlenek vagy egyszerűen nem megfelelőek is lehetnek. Davis látványosan szembefordul velük, egyszersmind a gyász hagyományos filmes ábrázolásával (könnyben úszó arcok, tehetetlen düh) is – megfontolandó, hogy mint az élet oly sok területére, a filmek bizonyára a halállal kapcsolatos normáinkra is visszahatnak. Hősünk viszont leszögezi, hogy teljesen őszinte lesz. Bár ezt csak a szavaira érti, fontosabb, hogy a tetteiben is az: nem érdeklik a szabályok vagy elvárások, megszabadul a gátlásaitól és a rárakódott viselkedésformáktól. A film ettől a végtelen szabadságtól lesz igazán felszabadító hatású, Davis kiszámíthatatlanságától pedig izgalmas.
A férfi viselkedése abszurdnak tűnik, amire ráerősít, hogy a film ezt mindenféle kommentár nélkül tálalja: a környezete riadt hallgatása vagy tanácstalan közönye mellett ő maga sem ad a szokatlan tetteire magyarázatot. Vagy ha igen, attól az őt körülvevők nem lesznek okosabbak. Mi is csak akkor, ha a saját elvárásainkat levetkőzve elfogadjuk őt így, ahogy van – ezt teszi a panaszleveleket kézhez kapó ügyfélszolgálatos (Naomi Watts) és kamasz fia, akik Davishez hasonlóan valamiért kilógnak a sorból. Már csak azzal is, ahogyan belépnek a férfi életébe: nem tartják magukat semmilyen szerephez, egyenesek és spontának, ami revelatív erővel hat a korábban szigorú külső-belső protokoll szerint élő befektetési bankár számára. Ám ha ezután egy romantikus dráma kibontakozására számítasz, csalódni fogsz: a Demolition az összes közhelyes fordulatot átugorja, helyette ismeretlen kalandokra hív.
Davis tesz egy fontos megállapítást: a felesége halála óta minden metaforának hat. Érdekes, hogy ez fordítva is megtörténik: a metaforák tárgyiasulnak. Davis szó szerint értelmezi azokat a közhelyes gondolatokat, hogy „meg kell érteni, hogyan működnek a dolgok” vagy „ahhoz, hogy valami újat felépíts, le kell rombolnod a régit”: a műszereket szétszereli, a házát lerombolja. Fizikailag lebontja önmagát, vagyis azt, amit eddig önmagának hitt; kétséges, hogy volt-e egyáltalán személyisége a jómódban, de feltehetően boldogtalanságban élő, szürke férfinak. Most viszont, a felesége halálával kapott egy lehetőséget, hogy újra felépíthesse magát, ezúttal mentálisan. Azaz a Demolition az életet ünnepli: a fő történetszál mellett minden más is efelé mutat.
Pofonegyszerű üzenet, mégis működik: az egyedi körülmények, a színes karakterek hitelesítik, így az egész film frissességet és szelíd bölcsességet áraszt. Mindez nagyrészt Jean-Marc Vallée érdeme: a Mielőtt meghaltam-hoz vagy a Vadonhoz hasonlóan ez a film is egy drámai esemény szokatlan feldolgozását meséli el – előbbivel a kevert hangnem, utóbbival a gyász motívuma is rokonítja. Most már nyilvánvaló, hogy a rendező ennek a témának a mestere – kár, hogy a Demolition-nek (egyelőre) az előbbi két filmnél szerényebb a visszhangja.
