Értékelés: 8/10 Így értékelünk mi »


A Spotlighttal egy időben Chilében is kijött egy film a pedofil papokról – mégis egészen máshogy. A The Club után azoknak is meg kell jegyezniük Pablo Larraín nevét, akik eddig csak emlékezettörténészként tartották számon a rendezőt.

Pablo Larraín neve egyértelműen egybeforrt a chilei filmművészet legújabbkori felvirágoztatásával. A még mindig igencsak fiatal, de rendkívül termékeny rendező hozta el négy évvel ezelőtt a dél-amerikai ország számára az első Oscar-díjat a Nóval. A különleges dráma a Pinochet-diktatúrát lezáró népszavazás történetét mesélte el egyedi nézőpontból és bravúros korrektséggel. A Gael García Bernal főszereplésével készült mozi bár meghökkentő eseményt dolgozott fel, de még mindig csak a helyi történelemről szólt – ez a mű zárta a rendező életművében a Pinochet-trilógiát. Idén aztán két új alkotással jelentkezik a direktor: egyrészt egy újabb fontos részletet dolgoz fel Chile múlt századi históriájának ellentmondásaiból (Neruda), másrészt elkészítette első amerikai filmjét is. Ez lesz a Natalie Portman második Oscar-díjával kecsegtető Jackie.

Hirdetés

A történelmi művek között húzódott meg a The Club. A jelenben játszódó mozi középpontjában egy védett ház áll, amely bukott papok óvóhelyeként szolgál. A négy atya és a nővér már-már idilli harmóniában élnek együtt, míg az egyház egy újabb lakóval bővíti a közösséget. A jövevényt azonban úgy felzaklatják egy idegen férfi pedofíliára utaló vádjai, hogy öngyilkos lesz. Az ország katolikus vezetője egy keménykezű csuhást küld a „klubban” zajló élet kivizsgálására – és bezárására.

Larraín a történet alapját saját életéből merítette. A rendező katolikus neveltetésben és oktatásban részesült, és már gyerekkorában zavarta őt a papok túlzott közeledése. A forgatókönyvet azonban mégsem ezért írta meg, hanem egy németországi élménye hatására. Egy faluban felismerte José Coxot, Chile volt püspökét, akit gyermekmolesztálással vádoltak meg hazájában. A tiszteletest ugyan felmentették, és a vádak ellenére teljes életet élhetett is Európában – idilli körülmények között. A direktor számára világossá vált: a katolikus rend világszerte több ezer hasonló védett házat tart fenn bűnös papjai számára.

„Mintha Michael Haneke vagy Lars von Trier kegyetlen világát ötvöznénk Tarantino cinikus világképével”

2015-ben egyszerre három film készült az egyház bűneinek eltussolásáról. A Spotlight az oknyomozó újságírók tényfeltáró tevékenységét állította a középpontba. A kolónia Chilébe, egy titkos helyi felekezetbe vitte el a nézőt, amely a Pinochet diktatúra áldozatainak megrendszabályozásával szolgálta a rendszert. A harmadik pedig a The Club volt. Azonban míg a két előbbi film egyértelmű értékítéletet hozott, a krimi és a thriller eszközeivel támogatta a közönségét, addig Larraín éppen a rendszer komplexitását hangsúlyozza – maró cinizmussal.

A címadó házban a vétkes papok békében élnek egymás mellett, bűneiket azonban szinte maguk számára is letagadják – ezt borítja fel az új tag. A rendező cinikus megközelítése azonban nem is ebben mutatkozik meg, hanem az öngyilkosságot kiprovokáló áldozatban. Sandokant (Roberto Farías) már a neve miatt sem lehet komolyan venni, és Larraín kényelmetlennél kényelmetlenebb helyzetekbe illeszti őt.  A szigorú kihallgató szerepét betöltő García atya (Marcelo Alonso) karaktere összeomlik, és a házirendet fenntartó Mónica nővér (Antonia Zegers) makulátlansága is megsemmisül – pedig ők lennének azok, akik erkölcsi értelemben a jót képviselik. Közben a „foglyok” voltaképpen végig passzív szereplők.

Pablo Larraín nem azt állítja, hogy a bűnösök nem érdemelnék meg a bűnhődést. Csak épp szerinte ez a mai világban nem fog bekövetkezni. A karakterekből fakadó végtelen cinizmus ellenére a The Club végig megmarad drámának, amit fokoz Arvo Pärt – sajnálatosan már rég agyonhasznált – gregorián zenéje. Mintha Michael Haneke vagy Lars von Trier kegyetlen világát ötvöznénk Tarantino cinikus világképével. Mély dráma mutatkozik a vásznon, ami lesújtó világképpel párosul, de közben egyes figurák, helyzetek vagy fordulatok éppen a világ abszurditását sugallják. A hangulatok közötti folyamatos libikóka adja a film esszenciáját, ami többnyire működik, és ezáltal élvezetes, néha azonban bosszantó vagy fárasztó. De mindenképpen különleges élmény.

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments