Értékelés: 8/10 Így értékelünk mi »


A Shelley újabb izgalmas darabja egy nagyfokú pszichológiai realizmusra és lassan bontakozó feszültségre épülő ellentrendnek, ami a James Wan nevével fémjelzett adrenalinhullámokkal operáló mainstream horrorok alapvetéseivel megy szembe. Egyben újabb darabbal bővíti az egyre feljövő boszorkányos horrorfilmek táborát.

 

Hirdetés

A Shelley elődjének mindenképpen a tavalyi évben bemutatott A boszorkány tekinthető, ahol Robert Eggers hasonló eszközökkel próbálja meg elérni a nézők félelemközpontját, mint első nagyjátékfilmjével az iráni származású Ali Abbasi. Az érdekes módon szintén iráni felmenőkkel rendelkező Babak Anvari nevéhez köthető, komoly kritikai sikert elkönyvelő Under the Shadow szintén hasonló elgondolásra épít. A felsorolt filmek mélyen elzárt, ám tulajdonképpen hétköznapi félelmeket hoznak felszínre és emelnek misztikus szintre. Ezek jellemzően olyan témakörökhöz kapcsolódnak, mint az anyaság vagy az azzal kapcsolatos egzisztenciális kérdések. Egyre növekvő szorongások  töltik be szépen lassan a játékteret, pokollá téve a szereplők napjait, óráit, perceit. Egy-két szereplőről van szó, a feszültség így működik igazán. A szűkre szabott interakciós lehetőségek elengedhetetlenek a kötelező klausztrofób légkör megteremtéséhez, amiben aztán a félelem felemészti a szereplőket. Ez történik a Shelley-ben is, ahol a plakát már jó előre felhívja a figyelmet a Rosemary gyermekével való rokonságra, ám ezzel együtt egészen különleges, egyedi film született.

Az első 10 perc felvázolja az alapszituációt: a Romániából érkező Elena (Cosmina Stratan) egy jómódú dán házaspárnál vállal szobalányi állást, hogy jobb körülményeket teremtsen otthon maradt ötéves kisfiának. Habár az erdő közepén álló házban nincs semmiféle elektromosság, Louise (Ellen Dorrit Petersen) és Kasper (Peter Cristoffersen) kedvesek, Elena gyorsan megtalálja velük a közös hangot és megszokja a múlt századokat idéző rutint, – mossa a ruhákat a patakban, és elteszi a fiókba a mobilját, amit úgysem tud feltölteni.

A két nő között hamar bensőséges viszony alakul ki ebben az elzárt világban. Kiderül, hogy Louise-nak nem lehet gyereke. Elena pedig egy nagyobb összeg fejében elvállalja a béranyaságot.

„Két horrorfilmet látunk, ami a felszínen pontosan ugyanúgy néz ki, csak a mögöttes mozgatórugók mások.”

A baba sajátos módon köti össze a két nőt. Louise akarja a gyereket, de nagyon. Elena érzései azonban a terhesség előrehaladtával egyre zavarosabbá válnak. A néző pedig több értelmezési lehetőséggel találja szemben magát. Az egyik Elena furcsa viselkedését a terhességgel együtt járó hormonális változásokkal és a béranyaságból következő pszichológiai nyomással magyarázza. A másik szerint  – amit ő maga is állít – egy kis boszorkány növekszik a méhében és készteti olyan viselkedésre, mint a Rosemary gyermekéből is ismert nyershús-evés. A film a nézőre bízza a döntést, hogy melyiket választja.

Elena az idő előrehaladtával egyre rosszabbul néz ki (a sminkesek teljesítménye nagyszerű), Louise ezzel párhuzamosan elkezd ragyogni. Itt, amit az anyaság az egyik nőtől elvesz, odaadja a másiknak. Az apa közben pusztán a partvonalról figyeli az eseményeket. A szülés körülményei azonban láthatóan erős bűntudatot váltanak ki belőle. A kis tündéri Shelley pedig szó szerint az idegeire megy. Aki már látta, hogyan jutnak túl kisgyermekes családok az első pár alvásmentes hónapon, az Kaspar viselkedésében ráismerhet néhány tünetre. Persze az is lehet, hogy Shelley telepatikus képességeit teszteli az apján. Nem tudni. Ez pedig a film legnagyobb erénye. Két horrorfilmet látunk, ami a felszínen pontosan ugyanúgy néz ki, csak a mögöttes mozgatórugók mások. A nézőben a feszültséget pedig tovább növeli, hogy képtelenség dönteni a két olvasat között egészen a film legvégéig. Addig akárcsak a Pi életében, azt a történetet választja, amelyiket szeretné.

„A hétköznapok természetfelettien borzalmassá válnak, vagy a lopakodó természetfeletti fertőzi meg a szereplők életét?”

A boszorkányok egyre népszerűbbek az elmúlt három év horrortermését górcső alá véve. A Shelley pedig egy igazán emlékezetes, finoman kidolgozott filmmel gazdagítja a műfajt. A hétköznapok természetfelettien borzalmassá válnak, vagy a lopakodó természetfeletti fertőzi meg a szereplők életét? A film az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartja a nézőt. Miközben a két főszereplő privát félelmeibe merül bele. Az Elenát és Louise-t játszó két színésznő, Cosmina Stratan és Ellen Dorrit Petersen pedig él a lehetőséggel, a kettejük közti dinamika odaszegezi a nézőket a székhez.

Summary

, , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments