A színdarabból adaptált Púder, csajok, satöbbi című brit vígjáték a modern nők szorongásairól és barátságáról mesél, a kulissza egy szórakozóhely női vécéje. A színésznők kitesznek magukért, a szókimondó dialógusok pedig okoznak pár kellemes pillanatot, de a nem túl eredeti sztori és a színpadias tálalás miatt kevés élvezetet nyújt a film.
Sam (Sheridan Smith) a klasszikus szerethető lúzer, Bridget Jones külvárosi megfelelője, aki egyetemi végzettsége ellenére nem vitte túl sokra: nincs se pénze, se karrierje, se pasija. Bulizni indul a nála sokkal sikeresebb ismerősével, és hogy ne érezze magát zavarban, óriásit hazudik életéről. Eddig is elég szerencsétlennek tartotta magát, de a menő és gazdag Michelle (Kate Nash) és Jess (Oona Chaplin) láttán végképp megkérdezi magától, miért vesztegeti az idejét. Sam kamuzását megnehezíti, hogy közben megérkeznek az igazi barátai is, akik olyanok, amilyennek a tipikus angol csajokat itthonról elképzeljük – részegen ordítoznak és csak az alkalmi szexet keresik.
A film egyáltalán nem bugyuta, sőt bőven túlmutat a smink, pasik, drog és alkohol témakörök által kijelölt sokszor látott irányvonalon. A főszereplő személyén keresztül néha jól elkapja a kötelező szombat esti bulik pillanatait – az idétlen flörtölést, vagy azt, hogy mennyire megnyugtató kimenekülni egy cigire, amikor rajtunk kívül látszólag mindenki jól érzi magát – és ezekkel rámutat Sam belső vívódásaira. Sheridan remek érzékkel alakítja a válságba került nőt; arról igazán nem tehet, hogy egy teátrális monológot is írtak neki, amitől kamaradrámába csap át a film.
Púder, csajok, satöbbi azért nem mutat egységes képet, mert egyszerre próbál a nők problémáit körbejáró komoly dráma és afféle bulizós vígjáték lenni, de a két hatás inkább kioltja egymást. Drámaként semmi újat nem mond, vígjátéknak nem elég vicces. Amit poénnak szántak, azzal csak pofátlanul rájátszottak egyes „brit” sztereotípiákra: megjelenik az agresszív és kötekedő; a kövér, hányásig piáló, és az egy szál semmiben cigiző terhes lány. Csak Chanel karakterében van meg az igazán komikus potenciál, és Jaime Winstone képes egyszerre férfifaló vamp és jó szándékú barátnő lenni. Neki jut az egyetlen vicces egysoros is egy kidobott pasiról: „It all went a bit Adele.” A színes képi világ, a gyors vágások megteremthetnék az atmoszférát, de a hangulatot igen csak lelombozza a Fake Club nevű csajbanda rettenetesen rossz filmzenéje.
Rachel Hirons forgatókönyvírót a női mosdókban hallott beszélgetések ihlették meg, de ami színpadon lehet, hogy jól működött, itt már kevésbé. Az eleinte érdekesnek tűnő koncepció miatt a film végül borzasztóan egyhangú lesz. Csakúgy, ahogy nem szeretnénk az esténket egy vécében eltölteni, úgy azt sem túl izgalmas végignézni, mások mit csinálnak ott.
