Kritika

Szörnyek és szerelmeik – Tale of Tales

Matteo Garrone: The Tale of Tales
Matteo Garrone: The Tale of Tales

Matteo Garrone megbotránkoztatónak szánt műve puritán és bizarr tündérmese, amely az elvakultságot, a bűnös szenvedélyeket járja körül.

Elárasztják a mozikat a meseadaptációk: az utóbbi években szinte minden nagy nyugati mesehős (Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska…) új ruhában parádézott a mozivásznon, minden korábbinál látványosabb díszletek és effektek között. A történetek markáns újraértelmezése ugyan gyakran nevetséges bohóckodásba fulladt vagy felesleges, öntörvényű változtatásokat szült, ami nem egyszer meg is buktatta a filmeket, de mindez mellékes körülménynek tűnik. Hiszen még az a furcsa helyzet is előállt, hogy a Hófehérke folytatásából kihagyták a címszereplőt. Ez a kétségbeesett húzás is jelzi, hogy a nagy stúdiók úgy érzik: aranybányára leltek a (Grimm-)mesék és a korszerű látványvilág összeházasításával. A technika adott, a történettel meg majd kezdünk valamit. Nem is lesz vége még pár évig ennek a látványorientált, a jól ismert meséket egyre kifacsartabb formában előadó tendenciának – jön Emma Watson és A szépség és a szörnyeteg, a Demóna 2. és még ki tudja, mi minden.

tale_of_talesEz lenne az egyetlen üdvös út az ősi történetek mai tálalásához? Nos, Matteo Garrone egy másikat választott, egy régebbi és nemesebb hagyományt követve. Ez pedig az olasz filmes mesemondás, Fellini Satyriconjának vagy Pasolini trilógiájának (Dekameron, Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virágai) példája. Garrone átveszi az elődök emberközpontúságát, természetességét és kendőzetlen őszinteségét (nem zárkózik el a bizarr vagy kegyetlen fordulatoktól, ellenkezőleg) – ugyanakkor nem lesz anakronisztikus sem, tudatában van annak, hogy a fenti példák óta eltelt több mint negyven év. Így a Tale of Tales dinamikája, misztikussága a mai néző ingerküszöbéhez van igazítva.

tale_of_tales_3Bár Garrone eszközei a fenti mesterekéhez közelítenek, a Tale of Tales hangulata mégsem hasonlít egyik példáéhoz sem – hiszen egészen más alapanyagból dolgozik a rendező. Giambattista Basile 17. századi tündérmese-gyűjteménye, a Pentameron bár sokat merített Boccaccióból, történetei mégsem novellák, hanem szabad szájú felnőttmesék, tele erőszakkal, szexszel, de csodás elemekkel is.

Garrone adaptációjában az a legérdekesebb, hogy ezeket a mesés fordulatokat ugyanolyan természetesen tálalja, mint a hétköznapi realitásnak megfelelő elemeket

– ez részben a puritán látványvilágnak is köszönhető, amely nem vonja el feleslegesen a figyelmet a film magjától, hanem végig a történet szolgálatában áll. Beszédes kulisszatitok például, hogy a vízi sárkány legyőzése egy bábfilm látványvilágára emlékeztet – igaz, a különös megoldás mögött prózai ok húzódik, a rendező kisfia tönkretette a mozgóra tervezett makettet a szünidőben. Mindenesetre így a sárkány megölésének célját, azaz a történet egy fontos filozófiai alapkövét nem rejti el semmi, hiszen nem is nagyon van, ami port hintene a szemünkbe. A „látványtalanság” viszont eközben nagyon is jellegzetes vizuális világot rajzol ki, azaz fapadosnak semmiképpen nem nevezném a Tale of Tales-t.

tale_of_tales_2Hogy ezek után miről szól a Tale of Tales, a Mesék meséje? Garrone három történetet emelt ki Basile gyűjteményéből, amelyeket az emberi gyarlóság köt össze – mindháromban az önzés különböző válfajaival találkozunk. Longtrellis királynő (Salma Hayek) mindennél jobban vágyik egy gyermekre, semmilyen áldozattól nem riad vissza ennek érdekében – amikor pedig sötét körülmények közt kap egyet, teljesen kisajátítja. Highhills király (Toby Jones) háziállatként kezd nevelgetni, hizlalni és imádni egy bolhát, közben pedig elfeledkezik lánya boldogságáról. Az élveteg Strongcliff király (Vincent Cassel) pedig a csodás hangja alapján egy öregasszonyba szeret bele – az asszony pedig egyre szörnyűbb játszmákba megy bele, hogy fenntartsa a fiatalság és kívánatosság látszatát.

A túlfűtött szenvedélyek számtalan őrült döntést eredményeznek, a szereplők lelkét egyre inkább eltorzítják az események, hogy végül így vagy úgy, de megbűnhődjenek elvakultságukért. Helyreáll a világ rendje, így háborgó lelkünk is megnyugodhat. Mindeközben viszont nem mehetünk el amellett a sejtelem mellett sem, hogy a film végig a bűnös élvezet határvonalán billeg: a retina helyett az intellektust bombázó bizarr események, az ízlést próbára tevő taszító jelenetek mögé bele lehet magyarázni a tanulságot, de Garronétól nem áll távol a megbotránkoztatás szándéka sem. A Tale of Tales nem lett olyan megosztó vagy felháborító mű, mint amilyennek beharangozták, még sincs híján a furcsaságoknak. Innentől pedig gusztus dolga, hogy Garrone feldolgozását „komoly” filmnek vagy művészfilmes tündérmese-exploitation-nek tartjuk.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com