Mindig, de mindig gyanakodjunk, ha egy filmet a producer nevével próbálnak eladni. A Svindlerek producere ugyan Scorsese, mégsem közelíti meg a mester alkotásait, még akkor sem, ha a rendező egyébként szintén nem egy niemand, hanem Stephen Frears. Igen, ismerősen csenghet a név, hiszen ő jegyzi a pompás Veszedelmes viszonyokat, A királynőt és a Pop, csajok satöbbit.
A film
Utóbbiban szintén szerepelt az igencsak alulértékelt John Cusack, aki a Svindlerekben Roy-t alakítja, és akinek a kezében a kártya és a kocka fegyverré válik, vagy legalábbis szeretné, ha így lenne. A film fő konfliktusa is nyilván hozzá kötődik, hiszen megjelenik a színen Lilly (Anjelica Huston), aki a történet szerint maga is gyerek volt még, amikor fiának életet adott. Annak ellenére, vagy épp azért, mert meglehetősen szájbarágósan taglalja e családi csomópontot a film, mindvégig csak találgatunk, hogy valóban van-e köztük rokoni szál, és ha van, akkor ugyan miféle beteg kapcsolat ez. Roy számára ugyanis láthatóan Lilly, az anya az egyetlen nő. Hiába van ott neki Myra (Annette Bening), aki amúgy prostitúcióból tartja fönt magát, mégis magányos, mégis a mama szava és ítélete a döntő. Még akkor is, ha anyuka legalább annyira simlis, mint a szerencsétlen sorsú, neurotikus barátnő.
Bár a film eleje meglehetősen sablonos és a maga módján hivalkodó képsorozatában azt próbálja elhitetni velünk, hogy itten szövevényes és érdekfeszítő machinációk szemtanúi lehetünk, az üzleti szál úgy eltűnik a film végére, mintha soha nem is létezett volna. Marad a hobbi szintű pchiszoanalízis mindenféle ödipális konfliktusával, meg az anya-fiú kapcsolat szexuális aspektusaival. Ezzel persze nem lenne probléma, számtalan remekmű épít a hobbi-pszichológia népszerű elemeire, ami viszont gond, hogy a Svindlerek illusztrációja egy kiragadott kapcsolati zűrnek. A Frears-filmekből megszokott jövés-menés viszont itt sem marad el, mégis, mintha egy helyben járnának csak a figurák. A Brian De Palma-műveket idéző sötét, hideg közeg is jól érzékelhető, mégsem történik semmi igazán említésre méltó a díszletek között.
A krimi, thriller és a filmdráma elemeiből építkező történet megáll ugyan, de pontosan kivehetők az egyes részelemek körvonalai. Most egy kis ez, a következő jelenetben egy kis az, viszont hiányzik az a háló, amely egy egésszé fogná össze. Ha nem volna ilyen remek a szereposztás, valószínűleg még kiábrándítóbb lenne a végeredmény. És, hogy még egy pozitívumot említsek, Elmer Bernstein zenéje egészen kiváló a maga nemében, ezzel pedig nagy szolgálatot tesz az atmoszféra megteremtése terén. Mindezekkel együtt talán úgy fogalmaznék, hogy érdekes, mindazonáltal bosszantó alkotásról beszélünk, amely hol hülyének nézi a saját nézőjét, hol pedig magától értetődőnek veszi azt, ami a forgatókönyvírója számára az. Egyszer meg lehet nézni, de semmiképpen ne várjunk tőle sírig tartó élményt.
A lemez
A lemez nem tartalmaz extrákat.
