Idén immár ötödik alkalommal rendezik meg a februári Berlinale

A Can Togay János által vezetett Collegium Hungaricum Berlin 2008-ban alapította meg a Cinema Total nevű rendezvényt, mely a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál ideje alatt, annak társrendezvényeként nagyobb láthatóságot, több szerepet és kiterjedtebb közönséget szeretett volna biztosítani a magyar filmeknek és a hazai filmgyártásnak. A szemlélet – és vele együtt a program – azóta kibővült, így nem csak szűkebb hazánk filmes világa és termése kap bemutatkozási terepet a fesztivál idején, hanem az egész közép-kelet-európai regionális térség is. A program idei bemutatkozó és résztvevő országai Magyarországon kívül Lengyelország, Ausztria, Horvátország, Oroszország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna. Ebben az évben a Berlini Lengyel Intézet és Lengyelország is társszervezőként csatlakozott a Collegium Hungaricum mellé, mellyel a szervezők a magyar-lengyel kapcsolatok történelmi múltjára és az együttműködés jelenlegi fontosságára is fel szerették volna hívni a figyelmet.

Can Togay a programhoz tartozó sajtótájékoztatón elmondta, hogy a Cinema Totalnak – melyet nem mellesleg már a Berlinale szervezői is a filmfesztivál legérdekesebb társrendezvényének tekintenek – kettős célja van. Egyrészt bekapcsolja a kelet-európai, lokális filmgyártásokat a nyugat-európai filmfesztiválok, filmpiacok, és nem mellékesen a nyugati nagyvárosok vérkeringésébe, másrészt pedig külön filmszakmai-networking platformot nyújt a különböző országoknak, kultúráknak és filmkészítőknek a közös találkozáshoz, a kollektív gondolkodáshoz és az együttműködéshez.

A lengyel-magyar kapcsolatokat hangsúlyozza a Cinema Total programja is, melynek díszvendége Törőcsik Marin kívül a lengyel-magyar filmes koprodukciók egyik legnagyobb képviselője, Mészáros Márta lesz, aki legújabb filmjén jelenleg is Lengyelországban dolgozik. A rendezvényen fellép többek között Rutkai Bori és zenekara, a Specko Jedno, valamint magyar és lengyel filmek alkotóival találkozhat a közönség a True Stories nevű program alkalmával, amelyen a Berlinaléra meghívott saját filmjeiket beszélik meg a rendezők az odalátogató vendégekkel.

Külön figyelmet érdemel a rendezvénysorozat Filmszakmai kerekasztal nevű programja, melyen Andrew Vajna kormánybiztos és Monory-Mész András, a Magyar Rendezők Céhének vezetőségi tagjai is részt vesznek. A tavaly is nagy érdeklődést kiváltó beszélgetés, vita pozitív irányú folytatását várja a kerekasztaltól Monory-Mész András, aki elmondta, mennyire fontos, hogy ezen az alkalmon magyar és külföldi rendezők is lehetőséget kapnak az eszmecserére, valamint az országok filmiparai is megismerhetik egymás filmfinanszírozási, filmtámogatási rendszereit.

Mivel idén Fliegauf Benedek filmje, a Csak a szél is versenyez az Arany Medvéért, a programok között egy tematizált Roma nap is helyet kapott, melynek részletes kidolgozása jelenleg is folyamatban van.

Can Togay és a Total Cinema 5 szervezői remélik, hogy a rendezvénysorozatot még hosszú éveken keresztül sikeresen megrendezheti a Collegium Hungaricum, és hogy a gazdasági válság és a krízishelyzetek ellenére a pozitív kezdeményezések, az összetartozás érzése, valamint a regionális és globális összefogások, együttműködések segíthetnek túljutni a felmerülő problémákon.

A Cinema Total hivatalos honlapja és program: http://hungaricum.de/index.php/de/cinema-total-2012?template=bbi_institute_sub

Még több

„Szeressük ezt a filmet. Legyünk büszkék, hogy van nekünk egy Szabó Istvánunk, és örüljünk, hogy új filmje van.” – mondta Tarr Béla a Szemlén, Az ajtó vetítését felkonferálandó. Inkább úgy fogalmaznék: volt egy Szabó Istvánunk. Volt egy Apa, egy Szerelmesfilm, egy Mephisto, na jó, mondjuk még egy Napfény íze is. Most pedig itt van egy hetvenen túli alkotó, aki valamiért képtelen már kitörni abból a mocsárból, amibe a Rokonokkal benne ragadt.

Pedig Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regénye remek alapanyag lehetne egy komoly, jól megírt, megrendezett és bravúrosan eljátszott filmdrámához, amit egy megfelelő kaliberű rendező (mondjuk egy néhány évtizeddel ezelőtti Szabó István) sikerrel levezényelhetett volna. Nem ez történt. Az egymás hegyére-hátára összedobált jelenetek, a borzalmasan pocsék dialógusok és a szakmai hozzáértés teljes hiánya minden, az irodalmi műben rejlő lehetőséget csírájában kiírt.

A rendezésben annyi innováció van, mint egy átlagos Hallmark tévéfilmben, sokszor kellőképp bevezetve sincsenek a szituációk (pl. rögtön a film legelejére el kellett volna egy megfelelő felcsapás, ahelyett, hogy a legelső snittben az írónő (Martina Gedeck) odalép a munkálkodó Emerenchez (Helen Mirren) és megkéri, dolgozzon náluk a ház körül). Máskor pedig a hatásvadászat végleteibe csap át a dramaturgia, mint a nagyon szépiás, nagyon erőltetett flashback-szekvenciákban, hogy a film zárójelenetét ne is említsük (azt mindenkinek magának kell látnia, de komolyan). A dél-amerikai szappanoperába illő főcímről pedig külön kéne megemlékezni.

Helen Mirren nagyságát jelzi, hogy még itt is helytáll, menti, ami menthető. Ugyanez nem mondható el a férjet alakító Eperjes Károlyról, aki még a szokásosnál is manírosabb, ripacskodása helyenként már a tűrhetőség határát súrolja (az ominózus „születésnapi köszöntés” jelenet mindennek a mélypontja). Szabó mentségére legyen szólva, hogy helyenként elhelyez egy-egy jól időzített humoros vagy éppen drámai momentumot (egy cameo erejéig felbukkan Jiří Menzel is!), melyek működhetnének is, viszont vajmi kevésnek bizonyulnak ebben az egész katyvaszban.

A történet elvileg valamikor a ’60-as évek tájékán játszódik, a korrajz azonban annyiban ki is merül, hogy a szereplők írógéppel írnak és régi autókkal közlekednek. Ja, egyébként maga a sztori egy Magda nevű írónő és különc, titkokat őrző házvezetőnőjének viharos kapcsolatáról szól. Vagyis, erről szól a Szabó Magda nevű írónő azonos című regénye is. Érdemes inkább azt elolvasni, ahelyett, hogy száz percen keresztül néznénk fejünket fogva Szabó István filmjét. Jobban megéri.

Az ajtó
színes, magyar dráma, 98 perc, 2011

rendező: Szabó István
forgatókönyvíró: Szabó István, Vészits Andrea (Szabó Magda regényéből)
operatőr: Ragályi Elemér
producer: Hábermann Jenő, Sőth Sándor
jelmez: Szakács Györgyi
látványtervező: Jávor Lóránt
gyártásvezető: Peter Kreutz
vágó: Lemhényi Réka

szereplők:
Helen Mirren (Emerenc)
Martina Gedeck János (Magda)
Eperjes Károly (Tibor)
Koncz Gábor (alezredes)
Börcsök Enikő (Sutu)
Nagy Mari (Adél)
Szirtes Ági (Polett)
Andorai Péter (Brodarics)
Kovács Lajos (ács)
Marozsán Erika (Grossmann Évi)

Még több

Idén kerül megrendezésre a 84. Oscar-gála. Az Amerikai Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díjait minden év februárjának utolsó hétvégéjén osztják ki az elmúlt év termésének legjobbjai között. Ennek alkalmából a Filmmúzeum is belenyúlt készletének Oscar- fiókjába és Klasszikusok kedden című sorozatában összesen 16 díjnyertes alkotással tiszteleg a filmes szakma kiemelkedő alakjai előtt, valamint jár nézői kedvében! A gála napján pedig további gyöngyszemek kerülnek bemutatásra a legeredetibbnek kikiáltott szerző és rendezőpáros, a Coen fivérek alkotásai közül.

A Filmmúzeum a Klasszikusok kedden című sorozatát februárban az Oscar-díjas filmeknek szenteli. Minden kedden 4-4 díjnyertes filmet sugároz egymás után. A sorozat felöleli az Oscar-díjak történetének csaknem minden évtizedét. A negyvenes éveket a Philadelphiai történet, a Casablanca és a Gázláng, az ötveneseket a Most és mindörökké, az Egy amerikai Párizsban és az Országúton, a hatvanasokat az Éjféli cowboy és a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a hetveneseket a Klute, a Hálózat és Az elnök emberei, a nyolcvanasokat A hal neve Wanda és a Hannah és nővérei, a kilencveneseket A szakasz és Az alkalmi turista, a kétezreseket pedig a Moulin Rouge képviseli.

Az aranyszobrocskák kiosztásának napján, azaz február 26-án pedig az összesen nyolc Oscar-díjjal jutalmazott Coen fivérek filmjeiből készült összeállítással tiszteleg az Amerikai Filmakadémia és a díjnyertesek előtt. Az este az 1987-ben készült Arizonai ördögfióka (Nicolas Cage, Holly Hunter) című vígjátékkal indul, utána pedig egy premier következik: az Oscarra jelölt Ó, testvér, merre visz az utad?, George Clooney és John Turturro főszereplésével. A sort a kétszeres Oscar-díjas, Fargo című véres komédia zárja, melynek főszereplői William H. Macy, Peter Stormare, Steve Buscemi és Joel Coen felesége, Frances McDormand.

Oscar-díjas alkotások februárban kedd esténként és 26-án a Filmmúzeumon!

Még több

Nyerd meg Dexter dicsfényben című könyvünket az Agave Könyvkiadó jóvoltából. Válaszolj helyesen kérdésünkre február 19. éjfélig. A sorozatról megjelent cikkünkben segítséget találsz.

Még több

Az igazán szerencsés filmrajongók a Berlinalen lesznek a héten, de aki itthon marad se búslakodjon, hiszen rengeteg izgalmas fővárosi programból lehet szemezgetni! Sőt! Lesznek olyan napok, amikor a műsorfüzeteket böngészve valóban komoly dilemmával kell majd szembenézni.

CINEMA TOTAL 5 – Central European Space

Egy ajánlat erejéig azonban még térjünk vissza Berlinhez. Aki a héten a német fővárosban jár válogathat többek között a Cinema Total ötödik alkalommal megrendezésre kerülő filmszakmai programsorozatának kínálatából, amelynek szervezésében a Collegium Hungaricum Berlin, a berlini Lengyel Intézet és a Lengyel Filmintézet mellett horvát, orosz, osztrák, román, szerb, szlovák, szlovén és ukrán szakemberek vesznek részt. A rendezvény, ami mostanra már a Berlinale egyik legfontosabb kísérőprogramjává nőtte ki magát elsősorban a hazai filmipar elmúlt egy évére és a közép-kelet-európai régió filmművészetére összpontosít. Idén kiemelten foglalkozik olyan kérdésekkel, mint az európai film jövője, illetve a régiós együttműködés. A rendezvény díszvendégei Törőcsik Mari és Mészáros Márta lesznek. A színésznő most először vendégeskedik majd Berlinben, Mészáros Mártát azonban kellemes emlékek fűzik a városhoz: 1975-ös, Örökbefogadás című filmjéért a Berlinale történetében az első női rendezőként kapta meg az Arany Medve-díjat, majd 2007-ben ugyanitt Kamera-díjjal tisztelegtek az életműve előtt is.

A részletes program:

Megnyitó: február 11. 19:00
Sunday FilmBrunch és filmpolitikai kerekasztal-beszélgetések: február 12. 11:00- 17:00

FRANÇOIS TRUFFAUT 80

Francois Truffaut, a francia újhullám emblematikus figurája idén február 6-án lenne 80 éves. Az évforduló alkalmából az Örökmozgó Filmmúzeum Francois Truffaut 80 elnevezésű vetítéssorozatot indított, aminek köszönhetően ezen a héten három Truffaut filmet tekinthetünk meg. A legendás rendezőt alapvetően három dolog mozgatta: a film szeretete, a férfi-nő kapcsolatok kérdései és a gyermekkor varázsa. Öt ország öt rendezője jegyzi a Húszévesek szerelme című epizódfilmet, amely egyszerre mesél az örök kimeríthetetlen téma sokszínűségéről és kőbe vésett igazságairól. A Négyszáz csapás az akkor elsőfilmes rendezőt egekbe repítette és a keserédes hangulatú önéletrajzi film a francia újhullám egyik legmaradandóbb alkotásává is vált. A bársonyos bőr témája ismét csak a férfi-nő kapcsolatok, a film egyedi módon dolgozza a fel egy szerelmi háromszög történetét.

Vetítések a héten:

Február 7. 20:30 Húszévesek szerelme
Február 9. 18:30 Négyszáz csapás
Február 10. 20:30 A bársonyos bőr

FIMKLUBOK, VETÍTÉSEK

Hétfőn 18.00 órai kezdéssel indul a Szamarak című filmmel az Olasz Kultúrintézet filmklubjában a 2 film Claudio Bisióval elnevezésű program. Kedden ugyanekkor, ugyanitt tekinthetjük meg az olasz színész főszereplésével az Isten hozott Délent.

A szerdai üresjárat után csütörtökön vetítések tömkelegéből szemezgethetünk. Közeleg a Valentin nap, amire az Örökmozgó Filmmúzeumban vetített A szerelmes császárnak köszönhetően már ezen a napon fél öttől elkezdhetjük a ráhangolódást. Akik kevésbé lelkesednek a szerelmesek napjának közeledtével egyre nagyobb teret hódító romantikus hangulatért, azoknak azt ajánljuk, látogassanak el a Szerzői Filmklub 18:30-kor kezdődő vetítésére, az Egymilliárd dolláros agy című Ken Russel filmre a Ráday Könyvesházba, vagy a Kőbányai Filmklubba, ahol 19:00-tól a Tűzvirágok lesz látható.

A hétvége felé közeledve sűrűsödnek a programok, ennek köszönhetően a péntek a nehéz választások napja lesz. Ezen a napon kezdődik a Toldi moziban az igazán izgalmasnak ígérkező Hová Lesznek a Kitörölt Fájlok? elnevezésű kiállítás és audiovizuális művészeti fesztivál. A Vj Centrum Budapest által első alkalommal megrendezett esemény valóban a kitörölt fájlok nyomába ered, oda, ahol képtöredékekből, “újrahasznosított adathalmazokból” állnak össze új hangulatok, hatások. A vasárnap estig tartó fesztivál keretein belül megrendezésre kerülő bemutatók és beszélgetések az audiovizuális művészet lehetőségeit, irányait, jövőjét térképezik fel. A program keretében több, a rendezvény tematikájához szorosan kapcsolódó kísérleti film vetítésére is sor kerül.
Ugyanezen a napon a magyarhangya szervezésében az Írók és Prímszámok kapcsolatának világában is kalandozhatunk. Ennek keretein belül 18:00-tól órától utoljára vetítik az Odeon moziban a Paolo Giordano azonos című könyve alapján készült filmet, A prímszámok magányát. A vetítés után Hercsel Adél beszélget a meghívott vendégekkel a költői és mozgóképekről és az irodalmi adaptációkról. Eközben az Örökmozgóban a Filmvilág Klub szervezői a magyar kémfilmekre koncentrálnak, és 18:30-tól A hamis Izabella című filmet vetítik.

Szombaton 16:00-tól ismét az Örökmozgóba érdemes ellátogatni, ahol az Indiai filmklubban a Néha öröm, néha bánat lesz terítéken. Vasárnap 16:00-kor pedig a Sirályba kell menni, ahol az Egy Csepp Figyelem Alapítvány jóvoltából három februári vasárnapon filmmel, diabetikus sütizéssel, vércukorméréssel várják az érdeklődőket. Itt ezen a héten a Van az a pénz, ami megbolondít című filmet adják. A vércukorszintünk megmérése után még közelebb kerültünk a Valentin naphoz, ezzel szembesít minket, hogy az Örökmozgóban az eseménydús hét záróakkordjaként, fél szemmel már a jövő hétre is tekintgetve a Love Story lesz látható a Valentin nap elnevezésű filmklubban, este fél 9-től.

Még több

Pálfi György új filmje valójában nem is film, pontosabban nem is egy film. Sokkal több annál. Egy érdekes, káprázatos, zseniális alkotás, amely a filmtörténet több száz filmjének apró snittjéből épül fel, így hozva létre egy nagy, teljes egészet. A legcsodálatosabb azonban, hogy a Final cutra igaz az az örök Gestalt-törvény, miszerint az egész sokkal több, mint a részek összessége.

Azt, hogy a Final cut létrejöhessen nem előzte meg kevesebb munka, mint egy hagyományos forgatással készülő nagyjátékfilm megszületését. Pálfi és kisebb csapata több éven keresztül nézte a 110 éves mozgóképes történelem filmtermését, és gyűjtötte össze a különböző tartalmak és nézőpontok szerinti snitteket, amelyeket azután meghatározott rendben fűztek egymás mögé. A projekt fővonala a férfi és nő kapcsolata, így a cél olyan filmrészletek és snittek kiválogatása volt, amelyeken valamilyen módon a férfi- és a női nem összefut, együtt van, csinál valamit, vagy éppen elválik.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy a más-más filmekből származó különböző darabokat mennyire lehet úgy összeilleszteni, hogy abból tényleg felépüljön valami, és ne értetlenkedve, jelentős  hiányérzettel üljünk a nézőtéren; vagy hogy a film a tér és idő túlzott inkoherenciája folytán mennyire veszíti el a nézők érdeklődését. Mint ahogy azonban már utaltunk rá, a Final Cut olyan lazán, ötletesen és játékosan oldja meg a feladatot, hogy kijelenthetjük: egyik kockázat sem áll fenn. Mi több, olyan ízig-vérig igazi mozi született, amely méltó főhajtás és tisztelgés a nagy filmes elődök előtt.

Ami a leginkább magával ragadó, hogy az egymásnak idegen képekből egy teljesen új történet kerekedik ki. A stáb valójában az arcokat, mozdulatokat, szavakat, történetfonalakat, szerepeket, helyszíneket – és nem mellékesen – filmzenéket fogalmazta át, teljesen új mederbe terelve a darabokat. Ami mindebben olyan elképesztő, az az a profizmus, amellyel a már meglévő (gyakran az új jelentésével ellentétes, de legalábbis ahhoz nem illő) részletek egységes dramaturgiai ívet kapnak, de csakugyan hihetetlen az is, hogy egy idő után ugyanúgy izgulunk az ezerarcú szereplőkért, mint egy hagyományos filmben.

A film alkotói jó érzékkel nyúltak a férfi és a nő szerelmi drámájának történetéhez, és sikerült valami univerzálisat megfogniuk. A születés, a halál, a szerelem, a szex, az együtt- és különlét nemcsak az élet, de a filmek kvintesszenciája is, ilyen sűrített és többszörösen elvonatkoztatott formában pedig egy valódi induktív alapminta. A sémák és karakterek bár eleve adottak, az azonosuláshoz elengedhetetlen az életteliség és elevenség. A Final cut elkezd játszani a nézővel, aki örül, nevet, szomorkodik, sír, és úgy igazán együtt él a szereplőkkel. Valójában ezért tud a film az egész mozi dicsőséges himnuszává válni. A filmek iránt érzett naiv szeretet és gondoskodás olyan elfogulatlan örömmel és melegszívűséggel tölt fel, mely egy bizakodó és előremutató pozitivitásban formálódik. Innentől nyugodtan hihetjük, hogy a mozinak van értelme, és hogy minden egyes alkotásnak megvan a maga helye a nagy egészben.

Igazán kár, hogy a szerzői jogok miatt a Filmszemlén kívül nem nagyon lesz lehetőségünk látni a Pálfi filmjét, kivéve, ha egy-egy alkalommal valahol engedéllyel, díjmentesen vetítésre kerül. A Final cuttal kapcsolatban viszont egyvalami biztos: nem lehet róla beszélni, ezt a filmet mindenkinek magának kell látnia.

Final Cut – Hölgyeim és Uraim
magyar játékfilm, 80 perc

rendező: Pálfi György

Még több

Cserhalmi Sára filmje, a Drága besúgott barátaim az előző rendszerből örökölt, súlyos titkokkal terhelt kapcsolatok tablója szeretett volna lenni. Bár a rendezőnő megnyerte apja generációjának színészóriásait a feladatra, a végeredmény mégis egy filmkészítő kurzus első órájára készített beállításgyűjtemény lett, amit félek, az utómunkák befejezése sem fog megmenteni.

Pedig micsoda jó téma ez! Czettl Andor (Cserhalmi György) kiolvassa az aktájából, hogy egyik legjobb barátja, Pásztor János (Derzsi János) éveken át jelentett róla. Bosszúja a nagynyilvánosság előtt megjelentetett cikk, mely leleplezi az árulót, aki azonban bűnbánat helyett inkább beint a jóbarátoknak. Micsoda alaphelyzet, és mennyit kihozott volna belőle egy jó rendező, egy jó operatőr, egy jó szövegíró! Ezek – sok más mellett – azonban nem álltak rendelkezésre, és a film amatőrizmusoktól fuldokló gondolatkezdemény lett csupán. A forgatókönyv is erősen hibádzik, az eredetileg kisfilmnek induló művet sajnos nem sikerült félúton eléggé felturbózni. Kismillió szereplő felvonul, a feléről alig tudunk meg valamit, nem értjük a szerepüket, sokszor csak azért vannak jelen, hogy a főhős mégse magába beszéljen már. (Megjegyzem a film magasan legerősebb jelenete, amikor Pásztor a magnetofonra mondja fel búcsú gondolatait.) Pedig talán jobb lenne, ha mind hallgatnának, mert amint kinyitják a szájukat, a néző kínosan feszengeni kezd a tökéletesen életidegen dialógokat hallván. Sajnos még ezek az egyébként fantasztikus színészek is sokszor csak partra vetett halként tátogják a játékot is elbizonytalanító, üresen csengő mondatokat.

Ennél is komolyabb gond van a film képi világával. Rég láttam már ennyi öncélú beállítást, buta kocsizást, tévésorozatokat idéző világítást. Egyszerűen zavaróan a néző képébe másznak a keretes kompozíciók, és hiába is gondolkodom rajta, nem értem, miért nem lehetett felsnittelni egy-két dialógot, ha az szolgálta volna a tartalmat. Az állóképek  elidegenítő hatása túlságosan is jól sikerült: a néző egyszerűen kikerül a film világából, s hiába próbál újra és újra visszakéredzkedni, esélye sincsen.

Drága besúgott barátaim
színes, magyar film, 2012

rendező: Cserhalmi Sára

szereplők:
Cserhalmi György (Czettl Andor)
Derzsi János (Pásztor János)
Györgyi Anna (Anna)
Benedek Miklós
Schneider Zoltán
Mácsai Pál
Csuja Imre

Még több

Lady Gaga esetében kétségtelenül igaz a „színház az egész világ”-frázis, hiszen az énekesnő minden egyes megjelenésével valami újat hoz: viselt már nyershús-kosztümöt, és volt, hogy az egész arcát vörös csipke takarta (mindkettőben zenei díjátadón láthattuk). És akkor még nem is beszéltünk a Bad Romance vagy az Alejandro című klipek vizuális megoldásairól. Legújabb, Marry The Night című kisfilmjével folytatja a hagyományt, ráadásul ebben az esetben a rendezést is ő vállalta.

Lady Gaga videoklipjei különálló kisfilmekként is értelmezhetők, a művésznő és stábja ugyanis – a legjobb Michael Jackson-i hagyományokat folytatva – klipjeihez külön történeteket kreál. Ezek általában nem bonyolultak (egy-egy gondolathoz vagy érzelemhez kapcsolódnak), telis tele vannak viszont filmes, illetve popkultúrabeli utalásokkal. A Telephone című, Beyoncé segédletével készített klip például számos elemében felhasználja a Tarantino-filmek sémáit. A Kill Billből ismerős autó és a Halálbiztos bosszúszomjas csajai is feltűnnek benne, és az egészet belengi a rendező által feleleveníteni kívánt grindhouse-feeling. Vagy gondoljunk az Alejandrora amelyben a Madonna-klipek koreográfiái keverednek Fritz Lang- és Bob Fosse-filmek elemeivel. A klipeknek tehát sajátos struktúrájuk van: a cselekménnyel és narrációval megtűzdelt, hosszú expozíció után következik csak a zenei rész, melyben legalább egy tánckaros jelenet van.

A Marry The Night is hasonlóan épül föl. Gaga rövid, barna hajjal fekszik egy kórházi ágyon, miközben az őt ápoló nővérek fenekéről, valóságról, fikcióról, divatról beszél, no és arról, hogy ő bizony nem adja föl. Megvalósításában leginkább a Lars von Trier-filmekre emlékeztet ez a kezdő jelenet. Ezután, még mindig ének nélkül, következik a Fekete hattyú-rész, amelyben Gaga balett-táncosként tér vissza. Ez az epizód a művészi bukásról szól. Majd a felkavaró corn flakes jelenetben az énekesnő meztelenül fetreng, rugdalózik és maszatol el festéket a fején. Mintha a bécsi akcionizmustól megihletődött művésznő bele akarta volna préselni az összes külsőséget a klipjébe. A bukott táncosnő Madonnaként születik újjá. És ekkor, úgy nyolc perc környékén elkezdődik a szám maga. Robbanó autók, szűk és szakadt ruhák, és az elmaradhatatlan tánckar.

A Marry The Night üzenete pozitív, hiszen az újrakezdésről, a túlélésről szól. Ehhez azonban művészi válságon, elkeseredésen és önpusztításon keresztül vezet az út. A zene és a szöveg a tőlük megszokott módon ironikusak. A dalszöveget olvasva eszünkbe juthat Jim Morrison némely sora, amelyek, minden tisztelet mellett sem mondhatók magvasnak. A beat, a neoavantgárd megidézése tehát a filmecske pilléreit képezik.

Az énekesnő, amikor csak tud, kiáll a másság mellett, értsük ezt művészi, szexuális vagy akár a divat szempontjából. Az édesanyjával közösen létrehozott Born This Way Foundation nevű alapítványuk többek között az iskolákban előforduló, és akár végzetes lelki terror ellen is fel kíván lépni. A szervezetet nyilvánosan most februárban bocsátják útjára. Lady Gagának bizonyosan nem lesz problémája azzal, hogy különcségét bizonyítsa az egybegyűlteknek.

Még több

A 43. Magyar Filmszemle keretében február 3-án délután különleges sajtótájékoztatót tartottak az Uránia Nemzeti Filmszínházban külföldi újságírók számára. Az eseményre Budapestre érkezett Dieter Kosslick (a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója) és Thierry Fremaux (a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója) is, akik támogatásukról biztosították Tarr Bélát és a Magyar Filmművészek Szövetségét.

Az idei, fapadosnak nevezett Filmszemlét szerény körülmények között, állami támogatás nélkül rendezték meg, a Magyar Filmművészek Szövetsége és a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) között fennálló ellentétek árnyékában.

A Magyar Filmművészek Szövetségének Elnöksége február 2-án nyilatkozatban adott hangot véleményének, miszerint nem elfogadható, hogy a támogatási rendszer a szakmától függetlenül működjön, és a filmszakma képviselői választott kuratóriumokon keresztül ne tudják érvényesíteni a teljes mozgóképszakma értékrendjét. A Szövetség szerint a magyar film a hetedik művészet, a nemzeti és az európai kultúra szerves része, ennek fényében elfogadhatatlannak, illegitimnek tartja azt a struktúrát, amelyik kizárólag politikai akaratból jött létre.

A Filmszemlén bemutatott, Magyarország 2011 című, nulla költségvetésű szkeccsfilmet is a tehetetlenségérzés és a tenni akarás szülte. A Tarr Béla irányítása alatt készült filmben 11 rendező mondja el véleményét 2011 Magyarországáról, egy-egy kisfilmmel.

Az Andrew G. Vajna által alapított MNF közleményben reagált a kialakult helyzetre. „Filmszemle van. Ez jó. Az ellenségeskedés nem jó.” – írják. A Filmalap a változás szükségességét a magyar filmszakmát egy évvel ezelőtt fenyegető anyagi és erkölcsi csőddel indokolja, véleményük szerint az előző rendszer a filmkészítőknek sem nyújtott biztonságot, és a közönség igényeit sem elégítette ki. Nyilatkozatukban az eddig elért eredményeiken túl azt is hangsúlyozták, hogy nyitottak a konstruktív szakmai egyeztetésre, folytatják a magyar filmipar megújítását, a szakmát pedig pályázatok benyújtására biztatják.

Még több

forrás: magyar.film.hu

Tarr Bélának tele lett a töke Magyarország 2011-es politikai, kulturális és társadalmi helyzetével, és úgy általában véve az egész kormányzással, hát fogta magát és felkért 11 rendezőt, legyenek társai a provokálásban. Véleménynyilvánítás no-budget módon, közös filmes összefogás, egyértelmű üzenet, fuldokló végeredmény.

Az ország tavalyi helyzetét nem kell senkinek különösebben bemutatni, mindannyian benne éltünk, mind gondolunk róla valamit, csak éppen nem osztjuk meg azt a nagy nyilvánossággal. Ez a 11 rendező Tarr produceri irányítása mellett úgy gondolta, ideje felállni és a nézők képébe ordítani mindazt, ami rosszul vagy egyáltalán nem működik Magyarországon. A cél örvendetes, a szkeccsfilm mint eszköz telitalálat, a végeredmény viszont sajnos közel sem olyan egységes, mint az összefogás, ami mögötte van. Nézzük őket egyenként.

Jeles András nyitófilmje a gondolkodás és a lét kérdését veti fel a „Cogito ergo sum” halmozásával és variálásával: kérdés, mennyit változik a mondat értelme a beszélő fejek, hátterek és nyelvek cserélgetésével.

A sorban következő Kocsis Ágnes már jóval kézzelfoghatóbb és aktuálisabb problémát boncolgat: akiben eddig még nem tudatosult volna, mennyire értelmetlen valakit a közterület életvitelszerű használatáért pénzbírsággal, majd fizetésképtelenség esetén elzárással büntetni, most megérhette az egész eljárás abszurd jellegét. A dokumentarista stílus kifejezetten jól áll a filmnek, talán egy kicsivel kevesebb érzelgősséggel erőteljesebb hatást lehetett volna elérni, de azért így sem rossz, az egyik legjobb darabja a szkeccseknek.

Török Ferenc visszatért a kezdeti sikerek színhelyére, a Moszkvára – pardon, Széll Kálmán térre. A térről készült életképek alatt pedig Orbán Viktor zengi katonás határozottsággal az ország háborús helyzetét. Az ötlet működik, az önreflexió és a hangosbeszélő poén, az ország helyzete viszont szomorú és a szereplők arcára van írva.

Stílusosan a színészként még a Moszkva térben feltűnt Szabó Simon folytatta a sort, és bár a sztori a Papírrepülők stílusát idézi fel, a kisfilm a végére elég szedett-vedett jelleget ölt. Olyan, mintha a rendező túl sok mindent szeretett volna elmondani, de az időkorlát gátat szabott volna a sztori kiteljesedésének. Sziget Peti szerepeltetése a filmben azonban plusz pontot ér, ahogy a témaválasztás is: a fiatalok kilátástalan helyzete igencsak aktuális manapság is.

Mészáros Márta filmje magán viseli az életmű jegyeit, a születést, mint központi motívumot és a nehéz női sorsot járja körül. A sok lassítás azonban már első feltűnésre is erőltetettnek hat, a három nő története pedig hiába fonódik végül össze, üres marad és nem igazán tudunk vele mit kezdeni. Láttuk, megértettük, de semmi több.

Forgács Péter döglött kecskerángatós filmje öncélú, de jól áll neki, és a mondanivaló is működik, már amennyiben hajlandóak vagyunk belemenni bal oldali feliratos párbeszéd és a jobb oldali roncsolt film közötti játékba. Ha nem, akkor viszont nagyon utálni fogjuk.

A nem túl ismert Siroki László filmjében vidék és város ellentétére koncentrál, a mozgalmas fővárost és a nyugodt vidéket pedig a hangsávok felcserélésével játszatja egymásba. Az ötlet annyira nem rossz, bár nem is túl eredeti, viszont ilyen terjedelemben gyorsan kiszámíthatóvá és unalmassá válik.

Pálfi György ezzel szemben a mezőny legeredetibb szkeccsét produkálta és arról forgatott filmet, hogy nem tud filmet forgatni – pontosabban tud, csak vágóprogrammal, de az egy másik történet. A pörgős és szuperül animált főcím persze már sejteti, hogy aki itt filmet vár az csalódni fog, a fekete, karcokkal teli filmszalag után pedig egy olyan hosszú stáblistát kapunk az arcunkba, hogy azt James Cameron is megirigyelhetné. A létező legjobb válasz a filmszakmában kialakult nonszensz helyzetre.

Fliegauf Benedek leteszi a kamerát három helyre, és hagyja, hogy a világ csak úgy folyjon körülötte, mindehhez pedig hozzájön a rendezőtől elvárt, közel sem hétköznapi hangsáv. Sajnos hiába működik a dolog, Pálfi pörgése után ez a lassúság meglehetősen unalmasnak hat.

Az országimázs film paródiája Salamon András munkája, amiben rezignált tekintetű emberek néznek a kamerába, olykor a dalszöveg egy-egy részlete hagyja el a szájukat, ami teljesen más értelmet nyer ebbe a formába helyezve. Ennél direktebben nehéz megfogalmazni azt a mondanivalót, ami a film mögött rejtőzik.

A sort végül a rangidős Jancsó Miklós zárta, aki Törökhöz hasonlóan saját életművére reflektál: egy végtelen hosszú kocsizás, egy táncoló lány, film a filmezésről és a végítélet, ami maga Jancsó szájából hangzik el: filmezés helyett itt ordítani kell.

A Magyarország 2011-ben az a jó, ami az alkotókat vezérelte: hogy mindannyian rajtahagyják kézjegyüket és megmutassák, mi a hiba ebben az országban. A túlzott akarás azonban felemás végeredményt szült, az ötletek az eredetiségtől az érdektelenségig elég széles skálán mozognak, nem mindenki tudott vagy akart hozzászólni értékelhető módon a helyzethez. Bár a film nagyon akart, végül mégsem tudott egy egységes egészet alkotni, hiányzik az átütő erő az elmesélni kívánt gondolatokból – így viszont nehéz lesz elhallgattatni a magyar filmet bíráló, utóbbi időben igencsak felerősödött hangokat. Mi azért szurkolunk nekik.

Még több