Magazin

CineFest 2016: A komédia királyai – Elvis és Nixon

A ’70-es évek legtitokzatosabb találkozójának története rekeszizom szaggató másfél órában elmesélve. Azért ha belegondolunk, hogy Elvis és Nixon beszélgetése tényleg megtörtént, rögtön arcunkra fagy a mosoly.

A sebhelyesarcút idéző jelenet: egy csillogó, fehér öltönybe öltözött férfi egy végtelenül túldíszített szobában 6 tévéje közül az egyiken nézi a híreket. Az itt látható káosz és forrongás annyira feldühíti, hogy szétlövi a készüléket. Ez a Tony Montana-ra emlékeztető karakter nem más, mint Elvis Presley, aki pillanatnyi dührohama után a tettek mezejére lép, és levelet ír az Egyesült Államok elnökének, hogy személyesen vitassa meg vele az ország jelenlegi helyzetét és megoldási javaslatokkal álljon elő.

Ez a rendkívül bizarr szituáció nem a filmkészítők agyszüleménye, ugyanis Elvis 1970. december 21-én tényleg személyes látogatást tett Nixon elnöknél a Fehér Házban. A találkozást megörökítő fotó máig az egyik legtöbbet kikért kép a washingtoni Nemzeti Levéltár archívumából, azonban a beszélgetés részleteiről nagyon keveset tudni. Ezen próbált meg változtatni Liza Johnson rendezőnő, aki egy végtelenül szórakoztató alternatíváját mutatja be az Ovális Irodában lezajlott találkozónak.

A ’60-as/’70-es évek fordulója az USA történelmének egyik legkiszámíthatatlanabb időszaka volt. Az országban rengeteg belső feszültség tört felszínre: a vietnámi háború és a fennálló hatalmi rend elleni tiltakozásképpen kialakult hippi életforma, a fekete polgárjogi mozgalmak és az egyre erősödő környezetszennyezés ellen tüntetők egyszerre helyezték nyomás alá az Államokat. A társadalom jelentős része (jellemzően fehér közép-, és munkásosztály) ugyanakkor elítélte ezeket a megmozdulásokat, (őket nevezik a történészek „silent majority”-nek, „csöndes többségnek”) ők voltak azok, akik 1968-ban az elnöki székbe segítették Richard Nixont.elvis_nixon2

Nixon a „silent majority” támogatásával a háta mögött elnöksége második évében rendkívül határozott és céltudatos vezetője volt az országnak. Elvis 1970-ben éppen második fénykorát élte, a ’60-as évek végi hanyatlását újabb Billboard slágerek, élő fellépések és minőségi lemezek (Elvis from Memphis) követték. Elvis és Nixon az akkori Amerika két legbefolyásosabb embere volt, találkozójuk mégis egyetlen céllal rendelkezett: saját népszerűségük és egójuk növelésével. Nixon népszerűtlen volt a fiatalok körében, akiket egy közös képpel és némi smúzolással kívánt megnyerni magának.  Elvis pedig hivatalos szervek által neki ajándékozott jelvénygyűjteményét akarta teljessé tenni egy Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA) által kiadott darabbal.

A film elképesztően viccesen mutatja be azt a folyamatot, ami a találkozáshoz vezetett. A csúcspont az Ovális Irodában lezajlott beszélgetés. Elvis egyáltalán nem tűnik kevésbé befolyásosnak, mint Nixon, habár az elnök mindent megtesz azért, hogy éreztesse fölényét. A két férfi egymásra licitálva próbál nagyobbat mondani, ez pedig olyan zseniális párbeszédekben kulminál, mint mikor Nixon a Neil Armstrongtól kapott Hold darabbal dicsekszik, mire Elvis megszólal: „Ez tényleg menő, Buzz nekem is küldött egyet.” A Király ugyanolyan privát testőrgárdával rendelkezik (a hírhedt Memphis Maffia, Elvis nagyon szűk baráti körét jelentette, akik egy kis magánhadseregként funkcionáltak) mint ami a Fehér Házat védi, emellett háza sem sokkal kisebb.

elvis_nixon4

A két férfi közti groteszk párbaj több elemében is emlékeztet Ron Howard 2008-as Frost/Nixon című filmjében lezajlott beszélgetésekre. Ott David Frost, a show-műsor házigazda próbálta meg sarokba szorítani Nixont a Watergate-botrány után, annak érdekében, hogy felelősségre vonja az ex-elnököt. Hosszas küzdelem árán sikerül kicsikarnia a beismerést, örökre véget vetve ezzel Nixon politikai karrierjének. Liza Johnson filmjében a Kevin Spacey (Francis Underwood csak néhány pillantás erejéig köszön vissza) által remekül megformált Nixon az, aki mindenáron szeretné sarokba szorítani Elvist. A Frost/Nixonnal ellentétben itt nincs egy beismerésben összegzett drámai csúcspont, csupán két egoista, saját érdekeit szem előtt tartó ember közös megegyezésre jutása (melynek első lépcsője az, hogy a Beatles kommunista ideológiát terjeszt, ami káros Amerikára).

A rendezőnő a gúnyos korkritikán és remek poénokon kívül képes arra is, hogy mélységet adjon Elvis karakterének. Michael Shannon alakításában az újra csúcson lévő, ám egyre jobban kiüresedő Elvis kézzelfogható közelségbe kerül. Néhány jelenet erejéig megértjük, hogy a rengeteg rajongó, az állandó fény, csillogás, imádat hatására hogyan tűnik el a név mögül fokozatosan az ember és redukálódik egyszerű tárggyá.

[author_bio author=”dunaimarcell”]

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com