Örök hála az Anilogue szervezőinek azért, hogy bemutattak nekünk olyan rendezőket mint Shinkai Makoto és Hosoda Mamoru. Sőt, nem csak bemutatták, fontosabb filmjeiket évről-évre csepegtetik a romantikus animék kedvelőinek. Tavaly Hosoda filmje volt látható a Farkasgyermek, tavaly előtt a Shinkaitól a Csillaghajsza, illetve korábban Hosodától még a Nyári háborúk és Az idő fölött járó lány, Shinkaitól a Másodpercenként 5 centiméter. Az a lényeg, hogy minden évre jut valami!
A két rendező egyidejű említésével nem az olvasókat akarom összezavarni, csak hasonló a két rendező. Méghozzá abban, hogy garantáltan nyújtják a szívszorító-mosolyogtató anime élményt. A különbségeik mellett persze. Makoto Shinkai filmjeiben meghatározóbb a romantika, a melodráma, az elszeparáltság érzése. Mamoru Hosoda sokkal változatosabb, több mindenhez nyúl, több a humor, a sci-fi. Nem tudni, milyen lesz a következő filmje, így talán még jobban várjuk! De idén Shinkai volt a soros, és egy rövidke filmmel ajándékozott meg minket, A szavak kertjével.
Egy bájos és szomorkás szerelmi történet a film egy fiatal gimnazista fiú és egy titokzatos lány között. Az első találkozáskor minden eldől, akkor és ott vannak, ahol nem szokás, ez mindkettőjük belépője egy külön világba. Egy parkban futnak össze a zuhogó esőben. Mindketten meglepődnek, de különcségük egyből összetartozóvá teszi őket. Ráadásul a lány egy tankával köszön el, amire a film végén kap majd választ. Ez afféle vers, a haiku forma ebből alakult ki, öt soros, természeti képet és ahhoz kapcsolódó reflexiót tartalmaz, szokássá vált, hogy a két záró sort másvalaki fűzi hozzá. Ez a líraiság tökéletesen illik a filmhez, hiszen a történet nagy része a kertben játszódik, ahol elhangzottak ezek a bűvös szavak, melyek újabb találkozókra biztatták a fiatal fiút. Közben egyre többet tudunk meg szereplőinkről, az álmaikról, a szomorúságaikról, de az okot, hogy miért üldögélt ott a lány olyan céltalanul sörrel és csokoládéval, azt csak a legvégén. Egyre közelebb kerülnek a szereplők, de mégis áthághatatlan fal van köztük, érzik ezt, majd meg is bizonyosodnak róla. S hogy ez a fal lebontható-e az igaz érzelmek erejével (és ettől igazán animés a film), már csak a stáblista alatt elhangzó dalból derül ki.
A film nagy erénye, hogy hihetetlenül szép. A kert, ahol a találkozók zajlanak, egy csepp természet a nagy város közepén. Olyan mintha levegőt venne valaki, mintha a remény színes lenne és izgő-mozgó. Számos közeli képben gyönyörködhetünk, ahogy a víz folyik, az élet zajlik a természet eme csöpp területén. Az érzések helye és kifejeződése is, egy álomvalóság. Maga a film is pont ilyen: nem túl hosszú, csak egy szálon futó, gondolatvilága egy rövid versben kifejezhető, de részleteiben kifejezetten szépséges.
Sajnos a Fesztiválon a vetítés nem volt zökkenőmentes, pont a katartikus véget nem tudtuk megnézni. Utóbb kiderült, hibás volt a kópia. Kár, hogy csak utóbb, sok néző elég értetlenül távozott.
