Íme, 2014 legjobb rövidfilmjei: az Anilogue kiválogatott harmincat, mi pedig abból is az emlékezeteseket!
Az Anilogue rövidfilmekből álló versenyprogramja minden évben harminc alkotást futtat meg az Urániában, hogy a közönség és a zsűri kiválaszthassa a kedvencét. Azért nem „a legjobbat”, mert a program liberális válogatási elvei miatt annyiféle kisfilm kerül a vászonra, hogy a kavalkád összehasonlíthatatlanná válik. Technika: kézi rajz, stop-motion, gyurma, kartonpapír, CGI. Hangulat: dráma, dokumentum, komédia, romantika, mese. Műfaj: …no, ezt meg sem kockáztatom összeszedni.
A versenyprogram színvonala évről-évre hullámzik. Akadnak gyönge sorozatok. Akad valóságos tűzijátéka a jobbnál-jobb alkotásoknak is. Az idei felhozatal átlaga maga is az összes többi év átlagába simul: mind a harminc filmecske nem nyűgözött le összességében, voltak azonban nagyszerű pillanatok.
Szokásunktól eltérően most nem értékeljük mind a harminc művet: a cikk a maradandó benyomást tett darabokat mutatja be.
Rozsdakorszak (The Age of Rust, Alessandro Mattei, Franciaország, 2014, 7’12)
Az Alpokban él a csodálatos exkavátor. Ez a faj békésen járja a völgyeket, és mialatt a kicsi exkavátorok boldogan szaladgálnak apró lánckerekeiken, titáni szüleik a sziklákat majszolják.
A Rozsdakorszak a leggiccsesebb természetfilmes közhelyeket ötvözi őrülten fantáziadús szatírával. És emellett isteni a grafikája! Ha tekintetbe vesszük, hogy némi (bonyolult) mondanivalója is akad – a szatíra révén –, már majdnem sok lesz a jóból… És még egy Jurassic Park-utalás is helyet talált benne!
Az erdő túloldalán (Teisel pool metsa, Anu-Laura Tuttelberg, Észtország, 2014, 10’09)
A Nukufilm, az észt animációs műhely minden évben valami egész emlékezetessel áll elő. Az erdő túloldalán sztoriszinten kevésbé érdekes, mint pár korábbi művük, de a technikai megvalósítás idén is a mezőny fölé helyezi őket.
A stop-motion animáció nem hogy minél kevesebb látványelemre törekedne, egyszerűsítendő a munkát, ellenkezőleg: valósággal tobzódik a részletekben. Erdő, virágok, szobabelső, figurák… Ez egy profi gyakorlat. Mintát ad technikai tudásból.
Az ajándék (The Present, Jacob Frey, Németország, 2014, 4’20)
A befordult kiskamasznál (aki GONOOOSZ videojátékokkal játszik, nem hogy virágot szedne a mezőn) már csak egy közhelyesebb figura létezik: a kiskutya. Naná, hogy kapunk mindkettőből. S a kiskutya ráadásul háromlábú.
A film jó szándékú, a tanulsága egyértelműen kedves. De nem hiszem el, hogy folyékony cukorral kelljen leönteni valamit ahhoz, hogy átjöjjön az üzenet; nem hiszem el, hogy sablonfigurák kellenek egy… bármibe is. Az üzenet érvényességét rontja el a méltatlan kivitelezés.
Fa (Timber, Nils Hedinger, Svájc, 2014, 5’35)
Facsoport vándorol a hóban. Fáznak. Tüzet gyújtanak. Látod, hova fut ki a játék? Oda bizony.
Az önemésztő durvaságról szép tanmese a Fa. Az, mint a tűz, eléget. De a felszínes (egy kisfilmbe, mondjuk, épp elég) tanulságon kívül szerencsére mást is kínál ez a darab: csaknem tarantinói kegyetlenséget, fa-mészárlást, leszámolást! Hogy micsoda döbbenetes ereje van az antropomorfizációnak: még pár animált fadarabbal is el lehet érni ugyanazt a hatást, amivel egész estés mozifilmek is csak próbálkoznak.
Halászfalu (Ziegenort, Tomasz Popakul, Lengyelország, 2013, 19′)
Lám, lehet a kamaszproblémákat igényesebben is ábrázolni: a Halászfalu főszereplőjének szintén megvannak a maga bajai, nem utolsósorban az, hogy félig ember, félig hal – és hogy csöppet sem kell az égigérő lábakkal ellátott szőke szépségnek, aki oly csábosan sétálgat a parton.
Az idilli halászfalu háttere előtt játszódó dráma paradox módon sokkal emberközelibb, mint a csak embereket felvonultató Az ajándék. Végkifejlete is tragikusabb, mint amilyen felemelő amaz. Igaz, csaknem húsz percében jóval több időt is szán témájára: de az igényesség szintbeli különbsége akkor is jól látható.
A fekete sziget (L’Île Noire, Nino Christen, Svájc, 2014, 6′)
Az mindig szép teljesítmény, ha az ember képes kizárólag fekete-fehérből (tehát szürkeárnyalatok nélkül) animációt készíteni. Nagyfilmként annak idején a Reneszánsz ugrott fejest a szó szerint monokróm ambíciókba, kicsiben most A fekete sziget ismétli meg.
Felül is múlja a Reneszánszt. Ebben a csak sziluettekkel és fény-árnyék hatásokkal érzékeltetett műben ugyanis jelen van a humor, az értelmes történet és amögött az allegória is; az óriásfilm egyiket sem mondhatta el magáról. Persze egy hatperces darab (szeretjük a paradoxonokat) sokkal több kísérletezést engedhet meg magának, mint egy százperces.
Loop Ring Chop Drink (Nicolas Menard, Egyesült Királyság, 2014, 10’30)
Egy online szerencsejáték-függő, egy összetört szívű férfi, egy alkoholista kleptomán és egy örökké magányos lélek története: egy tömbházban élnek, és a sorsuk lassan keresztezni kezdi egymást.
Az összeérő szálak egyszerre gúnyos és tragikus szövetét az idei mezőny legszürreálisabb animációja takarja. „Mint egy indie képregényé” – mondta a szerző. A Loop Ring Chop Drink az Anilogue egyik látványossága volt idén: olyan stílus, amihez hasonlót sokéves fesztiváljárás alatt sem láttam még.
I Love Hooligans(Jan-Dirk Bouw, Hollandia, 2013, 12’26)
A futballhuligánok világa nem toleranciájáról híres: hát mit kezdhet ebben a környezetben egy olyan férfi, aki a saját nemét szereti? Ez a holland animációs dokumentumfilm nem kínál könnyű kiutat. Csak bemutatja a beletörődés, az élethosszig tartó álarc súlyát.
Ez a darab nem animációs kiválóságával ragad meg, hanem a bátorságával. Már a témaválasztás is merész – a futball-huligánok és a homoszexualitás együtt –, de az, hogy animációként alkották meg, egyenesen főhajtást érdemel. Egyszerre bemutatni a huliganizmus emberi oldalát, a homoszexualitás társadalmi elutasítottságának tragédiáját, és az animáció dokumentarista erejét: ez a film egyszerre tör utat három nehéz területen is.
Fürdő (Łaźnia, Tomek Ducki, Lengyelország, 2013, 4′)
Öregek a medencében: nem valami felvillanyozó téma. Amíg át nem törik a víztükrön át magának a világnak a határait. Akkor felgyulladnak a régi tüzek, a régi erők, a régi akarás!
Mint az Animátrix sportjelenetében (World Record), itt is a kitartás szakítja át az univerzumok közötti falat. És ahogy A Karib-tenger kalózainak harmadik részében az egyetlen művészileg is érdekes jelenetsor, a világ-átlépés mutatja, itt is a vízfelszín a határ. Ennél többet aztán nem ad a kisfilm – az animáció érdektelen, történet nincs. De egy jó ötlet is elég az üdvösséghez.
Hölgy kutyával (Dame mit Hund, Sonja Rohleder, Németország, 2014, 3′)
A 2014-es Anilogue fődíjas műve a legegyszerűbb animáció is egyben – ami elárul egyet s mást sztoriteremtő képességeiről. Lábnyomok a földön, színes foltok csupán: ennyi az egész grafika. De aztán a lábnyomok megmozdulnak.
Egyszerű kis sztorit mesél el a darab, hétköznapi esetet a játszótéren, de ennek felfedezésébe bevonja a közönségét: alighanem ezzel nyerte el a fődíjat. Úgy látszik, imádjuk, ha fel kell fedezni, mi történik a látvány(ka) mögött. Ha pedig egy kis kárörvendő kacagást is nyerünk vele: annál jobb.
Symphony No 42 (Réka Bucsi, Magyarország, 2014, 10′)
Bucsi Réka túldicsérhetetlen alkotása a közönségdíjat nyerte el most az Anilogue-on; máskor nagy mutatvány lenne, de a Symphony No 42 már túl van Berlinen, Hirosimán és bekopogtatott az Oscar ajtaján is, szóval igazán egy közönségdíj itt a minimum. Bemutatni nem is kell. A magyar animáció felfelé ívelésének legszebb bizonyítéka ebben a mezőnyben is kimagaslott.
Virtuóz virtuális (Virtuos Virtuell, Thomas Stellmach, Maja Oschmann, Németország, 2013, 7’22)
Hogy egy tintapaca pattogásán ujjongjon a közönség: az is olyan élmény, amit meg kell tapasztalni, hogy elhidd! A tinta pedig a német romantikus zeneszerző, Louis Spohr Az alkimista című operájának nyitányára ugrál és folyik és placcsan és zuhog. Ritmusra. Három dimenzióban.
A mű visszafogott eleganciájára jellemző, hogy a 3D-t csak akkor veszed észre, ha feltűnik néhány paca fura elmozgása a többihez képest. De micsoda látvány tárul eléd akkor! Zenét így még nem elevenítettek meg – az az érzésem, ez a kisfilm jelentőségében felülmúlja a megtisztelt eredeti darabot is.
Hajnali szerenád (Aubade, Mauro Carraro, Svájc, 2014, 5’25)
Személyes kedvencem ezen a fesztiválon a Hajnali szerenád volt. Nem csak a pompás animáció miatt. Hanem mert vidám, tanulságmentes, okoskodást félrehajító, egyszerűen mágikus darab. A tenger és a napfelkelte (egyébként könnyen giccsbe forduló) szépségét a grafikai szürrealitás eszközével fogta meg, és kompromisszum-mentesen végig is vitte ezt a dicséretes hozzáállást.
Az, hogy mennyire ragad meg a kisfilm, erősen szubjektív lehet: el tudom képzelni, hogy ne tetsszen. De szabadsága és művészete vitathatatlan. Határozottan az egyik legkreatívabb darab az idei versenyprogramban, és talán a legcéltalanabb is, a leginkább magának való, a legboldogabb.
Erősen alulértékelném a versenyprogramot, ha csak annyit mondanék, hogy színes volt. Minden évben az (eltekintve talán a szokatlanul borús 2012-től). És nem is könnyű józanul végignézni (a fesztiválok átkáról és áldásairól itt írtam). De az Anilogue legnagyobb, legélvezetesebb előnye az a végtelen csoda-tárlat, amit a megválogatott kisfilmek jelentenek: a kreativitásnak ez a tobzódása. A Hölgy kutyával nem magaslott idén a mezőny fölé, de csak azért nem, mert igen erős volt maga a mezőny: méltó még a Symphony No 42-höz is. Gazdag Anilogue-ot tudhatunk magunk mögött.
