Splintertime_1Egymástól elütő hangulatú, de általában véve magas színvonalú kisfilmekből állt az Anilogue versenyprogram C blokkja, ami örömteli, hiszen a sokéves átlagnál is szórakoztatóbb és elgondolkodtatóbb volt a válogatás. Milyen kár, hogy a jellemzőtől eltérően magyar darab nem jutott be ezen a péntek estén.

Nemcsak a hangvétel volt különböző: az elkészítés technikája, az elhangzott dialógusok mennyisége, de még az is a különbségeket erősítette, hogy az adott kisfilmet javasolnám-e az animációban kevésbé járatos ismerősöknek, vagy éppen elriasztana mindenkit nemcsak a műfaj, hanem még a filmszínház közeléből is. Mert valóban, nemcsak az elbeszélés módja, hanem valószínűleg szándéka is különböző az alkotóknak és műveiknek. Némely csak felnőtteknek, vagy éppen csak gyerekeknek szól (ebben a blokkban ilyen éppen nem volt, de a fesztivál szervezői nem hagyják figyelmen kívül ezt a szempontot sem), sokféle megközelítési módot kereshetünk és találhatunk egy-egy versenyblokk megtekintésekor, és ez leginkább az állandó tarkaság miatt van így. De azért a lényeg talán éppen ezért: nagyon ritka a vállalhatatlan kisfilm, vagyis az a kategória, amit az ember jobb, ha messziről kerül.

Hirdetés

Persze azért ebben a válogatásban is volt kevésbé közönségbarát verzió: Alice Dunseath Napozni is lehetne ebben a viharban című etűdje valójában sokkal inkább képzőművészeti alkotás, mintsem filmművészeti, és ez is érdekes, hogyan fér meg együtt az Oscar-jelölt animáció a nonfiguratív elemekkel operáló kisérleti alkotásokkal. Kétségtelenül ebbe a kategóriába tartozik még Frédéric Bonpapa FÉNYmotívuma, ami filmklipként is alkalmazható, CGI technikával készült, egy meg nem mozduló majom a főszereplője, fények és alakok játéka; valószínűleg diplomafilmként látta meg a napvilágot, és járja rétegkörútját fesztiválokon. Az árulás című – epilepsziás rohamokat előidézni képes – darab kulcsszava a gyógyszerfüggőség, és ha Susan Young kicsivel korábban születik, minden bizonnyal a Trainspotting látványtervezője lett volna Danny Boyle mellett. Ahogy Zbigniew Czapla is könnyen lehetne valamely nagyjátékfilmes rendező kreatív embere, legalábbis a fesztiválra hozott versadaptációja erre enged következtetni.

Érdekes ugyanakkor, hogy a rendkívül rétegművek mellett bőven megférnek az olyan már-már popkulturális alkotások, amelyek megjelennek egyetemisták Facebook falán valamely álmos a hétköznap délután. Ennek talán tipikus esete a holland alkotótrió, Job, Joris és Marieke A Single Life-ja, amiben a főszereplő egy lemezt rak fel a lemezjátszóra, majd azt megpörgetve jön rá, hogy ez tulajdonképpen élete lemeze, amit előre és hátra lehet tekerni születéstől a halálig. Valószínűleg hasonló geg uralja a rendező legújabb, otto című alkotását, amelynek mottója: „Képzeld el, hogy elveszíted elképzelt barátod”. A Single Life idén a Symphony no. 42-t is megelőzve jutott az Oscar-jelölésig, nem lepődnék meg, ha az otto is elmenne valameddig, a Torontói Filmfesztivál versenyprogramja legalábbis jó ajánlólevél.

Érdemes még a blokk három, leginkább játékfilmes darabját kiemelni, aminek dramaturgiája legjobban hasonlít az egész estés alkotásokhoz. A nyitó darabként vetített spanyol Korom egy vasúti utazást mutat, egy felnőtt férfi emlékszik vissza egy régi gyerekkori történetre, ami alapvetően meghatározta későbbi életét. Izgalmas és egyben szép történet. A Zongora kedves humorral átitatott történet egy ház lakóiról, és ami fölötte játszódik. Az észt Kaspar Jancis filmjének a zuhanás lehetne a fő motívuma, miközben egy szót nem szólaló szereplői kapnak nagyon is határozott jellemeket. Jó lenne egyszer majd ezt a stílust nagyjátékfilmen is viszontlátni. A legmeseszerűbb azonban mégis Konstantin Bronzit Nem tudunk a kozmosz nélkül élni című története két leendő űrhajósról, akik kisgyerek koruk óta együtt készülnek az űrbe. Ez a tény és az érzékeny megformálás ad rendkívüli hangulatot ennek az alkotásnak.

Nemcsak az elbeszélés módja, hanem valószínűleg szándéka is különböző az alkotóknak és műveiknek.

A fesztiválra talán legjellemzőbb darab azonban mégis a szintén holland Szilánkok, ami 12 percben meséli el egy rockzenekar autóbalesetét. A fiúk, akik leginkább a Rolling Stone-ra hasonlítanak, valószínűleg egy koncertre mennek, de ez – és az egész kerettörténet – csak szép lassan áll össze. A megfelelően sötét tónusú, kicsit morbid humorú kisfilm különös lassúsággal halad előre, ahogy a magatehetetlen testek úsznak a vízen. A kezdeti szürreális élmény szép lassan alakul át döbbenetté.

Talán mindez jellemző a fesztiválra is. Versenyprogramjai a legkülönbözőbb érzelmeket tudják kifejteni bennünk a legrövidebb idő alatt.

Adatlap

Versenyprogram C

  • Korom (David Doutel & Vasco Sá PT, 2014, 13’40)
  • Az árulás (Susan Young UK, 2015, 5’40)
  • FÉNYmotívum (Frédéric Bonpapa FR/UK, 2014, 4’15)
  • 8 golyó (Ternier Frank FR, 2014, 12’36)
  • Napozni is lehetne ebben a viharban (Alice Dunseath UK, 2014, 6’)
  • Szilánkok (Rosto, NL 2014, 12’01)
  • A SINGLE LIFE (Job, Joris & Marieke NL, 2014, 2´15)
  • Ez a világ (Zbigniew Czapla PL, 2014, 1’30)
  • Zongora (Kaspar Jancis EE, 2015, 10’11)
  • Nem tudunk a kozmosz nélkül élni (Konstantin Bronzit RU, 2014, 15’05)
, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments