EdmondAz előző évekhez hasonlóan idén is három rövidfilmes versenyblokkot láthatunk az Anilogue-on. A színvonal, szokás szerint, meglehetősen magas, csak elvétve akad közepes vagy gyenge alkotás. Az A versenyblokk filmjei között a legszembetűnőbb kapcsolat, hogy a vidámságot és a nevetést mellőzik, helyette inkább komoly, mély gondolatokat és nagy drámákat visznek a vászonra.

A fókák szigete (The Isle of Seals/Roņu sala, Edmunds Jansons, Lettország, 2014, 6’)

Hirdetés

Egy szürke, fagyos kis szigeten, ahol vadászok és fókák élik (utóbbiak inkább halják) mindennapjaikat, felbukkan egy fotós, hogy megörökítse ezt a különös tájat és életformát. És bár lépten-nyomon fantasztikus témákba botlik, a tökéletes képet, vagy akár csak egy közepesen értékelhetőt sem sikerül csinálnia.

Az AtomArt nevű, független lett animációs stúdióban készült film bájos, főként gegekből álló humorával és az ezt felerősítő klezmer zenéjével hat igazán, közben pedig összhangban marad a már-már absztrakt képi világgal.

Egy portré (A Portrait, Aristotelis Maragkos, Görögország, 2014, 2’08)

Az eredetileg építészetet tanult, fiatal görög rendező első animációs próbálkozása A portré, és meg kell hagyni, kezdetnek nem is rossz. Nagyapja életének és halálának rövid történetét, a hozzá fűződő személyes viszonyát mindössze egyetlen vonal segítségével meséli el.

A fehér alapon egy szál fekete vonalból rajzolódnak ki a figurák és az események, amiket maga a rendező narrál. És bár a történet nem tudott igazán magával ragadni (ilyen rövid idő alatt, ennyire minimalista eszközökkel nehéz is lenne érzelmileg vagy hangulatilag bevonódni), kétségtelenül tehetséges alkotó bemutatkozása.

a_portrait

Az ötperces múzeum (The Five Minute Museum, Paul Bush, Egyesült Királyság, 2015, 6’35)

Lehetséges az emberiség művészetének, fegyverkezésének, pénznemeinek, lényegében a történelmének ötperces összefoglalója? Ha nagy vonalakban is, de úgy tűnik, igen: különböző kis múzeumok tárlatainak felhasználásával, stop motion technikával.

Az egymást követtő pillanatképek bemutatják az egyes kategóriákban évszázadok alatt végbement változásokat, átfogó képet adva az emberiség technikai és kulturális fejlődéséről. Üdítően ötletes alkotás, történetmesélés nélkül, mégis a legnagyobb történeteket bemutatva.

Szexi szennyes (Sexy Laundry, Izabela Plucinska, Kanada/Lengyelország, 2015, 12’)

Sajnos ez a film csupán a programleírásban szerepelt, a vetítésből kimaradt. (Vagy a kevésbé valószínű verzió, hogy Havasmezői kollega és én egyszerre aludtunk el a moziban, ugyanis egyikünk sem emlékszik rá.) Pedig a trailer alapján igazán izgalmasnak tűnik.

A távolban (In the Distance, Florian Grolig, Németország, 2015, 7’30)

A blokk egyik, ha nem a legerősebb és társadalmilag, politikailag legaktuálisabb darabja. Főszereplője egy, a felhők fölé nyúló ház legtetején, magányosan élő férfi. Ha nagyon szigorúan vesszük, mindene megvan, amire szükség van a túléléshez, sőt még egy csirkéje is van afféle társaság gyanánt. Csakhogy eközben a távolban háború zajlik, ami napról napra közelebb húzódik. A férfi megpróbálja távol tartani magát az eseményektől, elhatárolódik, nem harcol, nem is feladata. De ahogy a háború beszivárog a mindennapokba, egyre nehezebb kivonnia magát.

Keserédes humorral megfűszerezett dráma ez, ami az első benyomás után sokkal hétköznapibb morális kérdéseket feszeget, olyanokat, amilyenekkel mindannyiunknak szembesülnie kell egyszer valamilyen formában.

Amelia és Duarte (Amelia & Duarte, Alice Guimarães, Mónica Santos, Portugália, 2015, 8’)

Az A versenyblokk egy másik stop motionös darabja élőszereplős alkotás, ami egy szerelem végét követő, feldolgozási fázist mutat be. A pár két tagja különböző módokon próbálja túltenni magát az érzelmi megpróbáltatásokon és sérüléseken, míg végül újra harag és szomorúság nélkül tudják élni az életüket.

Az ötvenes évek technicoloros hangulatát idéző színvilág ambivalens érzéseket eredményez: a történet szomorú, drámai élét elveszi a cukorkavilág, az élénk, vidám színek tömkelege, de talán pont az volt a cél, hogy rávilágítsanak, milyen múló és esetleges egy ilyen „tragédia”.

Limbo Limbo Travel (Zsuzsanna Kreif, Borbála Zétényi, Fanciaország/Magyarország, 2014, 16’)

A hiba az ön készülékében van… mármint biztos, hogy az én agyamban, de ezt én nem értem. Egyszerűen egy „A kábítószer veszélyes dolog” sóhaj tört fel belőlem a magyar páros filmjének végén. Szürreális LSD-trip az egész, ami leginkább a társadalmon belüli, férfi-nő erőviszonyokról szól.

A napjaink világában, boldogtalan párkapcsolatokban élő, a technológia (telefon, tévé, számítógép) miatt elhanyagolt nők egy csoportja egy kis szigetre utazik, ahol előbb karöltve, majd egymást eltaposva küzdenek az őslakos férfiakért. Annyira jó alapötlet, annyira sok lehetőséggel, de végül egy neurotikus káoszba fullad az egész. Lehet, hogy valóban csak én nem vagyok elég nyitott ehhez, mások ugyanis még az Oscar-jelölést rebesgették.

Aion (Petra Heleninova, Szlovákia, 2014, 6’53)

Ez a fantáziavilág már sokkal közelebb áll hozzám, úgyhogy a Limbo Limbo Travel után igazi felüdülés volt az efféle szürrealitásban elmerülni. Az Aion főhőse talál egy távirányítót, mellyel megállíthatja az időt, és kedvére randalírozhat a pillanatba belefagyott világban. Csakhogy minél több időt tölt itt, annál inkább összemosódik a valós, földi lét egy vízalatti világgal, ami hősünk számára jóval több veszélyt rejt a kelleténél, és kitörni onnan egyre nehezebbé válik.

A film találó párhuzammal mutatja be a függőséggel járó realitásérzék elvesztését, a kockázat egyre nehezebb felismerését, miközben mégis inkább humoros marad, mintsem megrázóvá válna.

Cunami (Tsunami, Sofie Kampmar, Dánia, 2014, 7’13)

A cunami által szinte teljesen lerombolt házába visszatérő férfi az emeleten megtalálja a csapdába került tengeri szelemmet (egy nagy hal formájában). A lény bármilyen ijesztő is elsőre, és hősünk bármennyire is maga alatt van, idővel rájön, hogy össze kell szednie magát, és saját katasztrófáján túllépve segítenie kell azokon, akiken még lehet, kezdve a mitikus lénnyel.

A dán Sofie Kampmar diplomafilmje megható és magával ragadó, ráadásul elmélkedésre ösztönöz. A távol-keleti világot és hangulatot egyaránt sikeresen kelti életre, és hitelesen ülteti bele a számunkra idegen mitológiát úgy, hogy mégis ismerőssé és könnyen értelmezhetővé válik.

Edmond (Nina Gant, Egyesült Királyság, 2015, 9’25)

A címszereplő, Edmond öngyilkossága elkövetése előtt végiggondolja életét. A férfi önmaga pszichoanalizálásával emlékeinek egyre mélyebb és mélyebb bugyraiba merül, mi pedig ezáltal nézhetjük végig, hogyan alakult ki már magzat korától kezdve a másokhoz való ragaszkodás beteges formája. Ennek az eltorzult érzelemkifejezésnek köszönhetően veszélyessé vált saját környezetére, főként azokéra, akiket igazán szeret, és hogy megvédje őket, végül inkább a halált választja.

A nemezfigurákkal életre keltett történet mélységesen komor és depresszív, a történet előrehaladtával, minket is egyre inkább magába zár Edmond elméje. Olyan dráma ez, amit animációs filmek között igazán ritkán láthat az ember.

***

Miután ez a versenyfilmeknek csupán az egyharmada, felelőtlenség lenne bármelyiket is győztesnek kiáltani. De ha ebből a blokkból kerül ki a díjazott, akkor bízom benne, hogy A távolban vagy az Edmond lesz az. Előbbi társadalmilag hasznos, utóbbi pszichológiai témában merész, de mind a kettő könnyedén befogadható vizualitással rendelkezik. Hogy általánosságban véve melyiket tartom arra érdemesebbnek? A távolbant, de ha szívemre hallgatok, az Edmond a kedvenc, rég volt rám rövidfilm ilyen hatással.

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments