ernie_biscuitFekete humor, sötét gondolatok, groteszk asszociációk, azaz kifejezetten felnőtteknek szóló filmek jellemezték a Világpanoráma idei válogatását. 

Ernie Biscuit  (Adam Elliot, AU, 2015, 21’)

Megfér-e egymással a gyurmaanimáció és a holokauszt? Beleszerethet-e egymásba egy siketnéma párizsi férfi és egy vak ausztrál nő? Ernie Biscuit, a magányos preparátor történetét virtuóz, harsány humorral mutatja be a roppant szórakoztató animáció. Fülbemászó zenei kíséret, kifejező grimaszok, egy jóravaló, de szerencsétlen főhős – az ausztrál kisfilm remek arányokkal váltogatja a burleszk és a szívmelengető jeleneteket, a horrort és a romkomot. A gyurmavilág groteszk formái és a történet kedvesen abszurd fordulatai kiválóan kiegészítik egymást, megállás nélkül követik egymást a szellemes gegek.

Strathmoor büszkesége (Einar Baldvin, USA, 2014, 8’30)

Egyszerre boxfilm és gótikus horror, mely az őrületig fokozott rasszista meggyőződést mutatja be kíméletlenül: a válogatás legsötétebb, egyben legemlékezetesebb darabja technikailag is és üzenetében is embert próbáló. A roncsolt háttér és a nyugtalanságot árasztó rajzok lázálomszerűen vezetnek végig egy lelkész naplóján. Egy démonikus figura látomása a Strathmoor büszkesége: tanúi lehetünk, ahogy a férfin, aki megdöbbentő agresszióval viszonyul egy fekete boxolóhoz, elhatalmasodik az őrület. Aki a fesztiválon lemaradt volna róla, alább pótolhatja:

Hirdetés

Az alvajáró (Theodore Ushev, CA, 2015, 4’20)

Ha egy animációs film lemond a történetmesélésről, a színek, formák játékával ragadhatja meg a figyelmünket. No meg a zenével, ami itt szinte főszereplő. Az alvajárót egy Federico Garcia Lorca-vers (az Alvajáró románc) ihlette, s Ushev remekül visszaadja a vers nyugtalan, színekkel teli, játékos atmoszféráját. Különös, táncoló és pulzáló formák játékát látjuk – sokáig úgy tűnik, a cím és a mottó nyújthat csak fogódzót a vad, pajkos kavalkád értelmezéséhez. Végül aztán kiderül, a kisfilm mégsem intett búcsút teljesen a narratívának: egy szélben libegő női ruha mintáinak mozgását láttuk.

A holnap világa (Don Hertzfeldt, USA, 2015, 17’)

A holnap világa negyed órában egy pontosan kidolgozott tudományos-fantasztikus jövőképet mutat be – ami egyben kíméletlen szatíra is. A kis Emily-vel kapcsolatba lép a saját klónja a jövőből – a jelenetet eleve groteszkké teszi, hogy egy néhány éves kislányról van szó, aki kedves gügyögéssel nyugtázza a jövő csodáit. A kisfilm szokatlanul szellemesen és cizelláltan mutatja be, az első pillanatra lenyűgöző jövő milyen buktatókat rejt, s valójában milyen degenerált embereket (embernek nevezhetjük-e még ezeket a klónokat?) termel ki magából, miközben a jelen visszásságai is kapnak néhány fricskát.

Csoda (Mirai Mizue, FR, JP, 2014, 8’08)

A Csoda ugyanazt csinálja, mint Az alvajáró: a színes formák játéka mögött egyszerre csak valami jelentést kezdünk sejteni. Azaz a Csodáé is hasonlóan bújtatott történet, csak jóval komplexebb: az élet születése tárul fel a figyelmes, fogékony néző előtt. Mirai Mizue kisfilmje a Berlinálét is megjárta; az élénk színek, amöboid formák és a feelgood zene vidámsága nyolc perc gondtalan álmélkodás és kikapcsolódás – ki is lóg a Világpanoráma programjából.

Kis, kalapos emberek (Sarina Nihei, UK, 2014, 6’51)

A Világpanoráma legfeketébb humorú és legnehezebben értelmezhető történetével állunk szemben: a rajzfilmvérben úszó történet valamiféle antiutópia, melyben dobókockával döntenek a kis, kalapos emberek sorsáról, akik így szabadon legyilkolhatók. A politikai parabola egyébként a tavalyi Primanima fődíját nyerte le. Narráció nincs, Sarina Nihei minden kapaszkodó nélkül bedob egy uniformizált, lelketlen és kényelmetlen világba – nevessünk vagy ijedjünk meg, ahogy tetszik.

A legmagányosabb stoplámpa (Bill Plympton, USA, 2015, 6’)

A Világpanoráma kedvenc amerikai független animátorunkkal, Bill Plymptonnal zárult: egyedi, érzékeny története középpontjában egy közlekedési lámpa áll. A legmagányosabb stoplámpa olyan kedves sztori, hogy akár azt is elhinnénk, „igaz történeten alapul”. Miért ne lehetne odafordulni egy hétköznapi tárgyhoz, és balladát írni róla? Plympton könnyed kézzel kanyarít élettörténetet a magányos jelzőlámpának, így a sok sötétség után mégis jó szívvel távozunk.

, , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments