Magazin

Anilogue 2016: Versenyprogram A

anilogue_2016_decoradoNépmesék, társadalmi kommentárok, szürrealitás: ismét itt az év legjobb animációs rövidfilmjeit felvonultató Anilogue Versenyprogram.

Tíz éve mindegyik Anilogue fesztivál versenyprogramját kielemezzük, hogy bemutathassunk néhányat az év legérdekesebb animációs rövidfilmjei közül. Néhány a vizualitásával hódít, néhány a történettel; egyesek cukik, mások horrorisztikusak, megint mások éles szemű megfigyelők – és néhányat nem is értünk, egyáltalán. Ez a fesztiválélmény teszi különlegessé az Anilogue Versenyprogramját – ráfér az agyadra, meg az egódra, mint minden edzés.

 

Kojot és a fehérember (Coyote and Wasichu, Gauder Áron, HU, 07’55)

Igen furcsa ez a film Gauder Árontól, a Nyócker – túlzás nélkül mondhatom – világszínvonalú rendezőjétől. A Kojot és a fehérember egy a primitívségig egyszerű indián népmese megfilmesítése, középpontjában a trickster univerzális alakját megtestesítő prérifarkassal, ám a film semmi több, mint a mese körülbelül szó szerinti leirata – némi narrációval, de főleg hoooooooosszú, eeeelnyújtott pááárbeszédekkel, az utolsó hümmögésig lejátszva. Hacsak nem kisgyerekeknek szánták, ennek a filmnek semmi önálló értelme. (És kisgyerekeknek talán hasznosabb a mesét szóban elmesélni.)

A film erénye a grafika. Mármint abban az értelemben, hogy színvonalas – nem különösebben kreatív, de funkcionális; mind a ravasz kojot, mind a kapzsi boltos animációja meggyőzően jeleníti meg a kívánt karaktert.

 

A szem nélküli vadász, egy hanti történet (The Eyeless Hunter. A Khanty Story, Priit Pärn, Olga Pärn, EE, 04’00)

A szem nélküli vadász is népmese, ám különleges, bizarr darab. Ellentétben a kojot gyermekien egyszerű történetével, valami olyat fogalmaz meg, ami a hanti hagyományok ismerete nélkül alig érthető – a kontextus számunkra elveszett, az is bizonytalan, mennyi a szándékosan értelmetlen, abszurd humor és mennyi az értelemmel bíró részlet, de éppen ez adja a film érdekességét.

anilogue_the_eyeless_hunter_a_szem_nelkuli_vadasz

Az animáció egyszerűbb, ám sokkal játékosabb, mint az előző filmé: inkább kiegészíti, semmint vászonra fénymásolja a sztorit, és jócskán hozzájárul a kisfilm humorához. Priit és Olga Pärn visszatérő vendégek az Anilogue-on; ismét különlegeset alkottak és ismét tágították az animáció mint műfaj határait.

 

Fájós szemek az örökkévalóságig (Sore Eyes for Infinity, Elli Vuorinen, FI, 11’30)

A kisfilm leírása szerint „egy optikus egy sor különleges vevővel találkozik, és tanúja lesz, ahogy furcsábbnál furcsább módokon használják az áruit”. Ez körülbelül benne is van a filmben, bár nem volt mindig egyértelmű számomra, mi is történik – de a háttér-magyarázat már erőltetett kissé: „a film kérdései: bezárhatjuk a szemünket, ha nem tetszik a valóság, vagy változtassuk meg inkább?” Nem éreztem a filozófiát az események mögött.

A színpompás, torzításokkal dolgozó, mérettel és perspektívával kreatívan bánó grafika érdemessé teszi egy megtekintésre ezt a finn rövidfilmet, de nem emeli ki a program középmezőnyéből.

 

Mennyi ideig, nem sokáig (How Long, Not Long, Michelle és Uri Kranot, DE, 05’30)

Az idézet Martin Luther King egy beszédéből való: „meddig vakítja még az embert az előítélet?” A válasz: „nem sokáig, mert a morális univerzum íve hosszú, de az igazság felé hajlik.” Ezt az univerzumot filmesíti meg Michelle és Uri Kranot a világ és a történelem számos pontjáról vett illusztrációkkal, hogy hangot adjon abbéli meggyőződésüknek: „már nem sokáig”.

Sajnos a nemes cél ellenére a film nem is több illusztrációnál. Az intolerancia, előítéletek, erőszak létezésére fontos felhívni a figyelmet ma is, de egy önálló állításokat kerülő film kevesebb erővel teszi ezt a kelleténél – akkor is, ha MLK beszédére épül.

 

A fekete hullámok között (Among The Black Waves, Anna Budanova, RU, 11’00)

Ismét egy népi történet. Egy északi legenda szerint a vízbe fúltak szelleme fókabőrben tér vissza – egy férfi ellopja a fóka bőrét, míg az lányalakban fürdőzik, és a lány így ember marad örökre, a férfi feleségeként. A legenda számos változatban fellelhető. Egy variációjából készült a fantasztikus A tenger dala című mese, amit szintén az Anilogue-on láthattunk; ha A tenger dala gyerekeknek eleveníti meg ezt a mítoszt, A fekete hullámok között – nevéhez méltóan – a felnőttek számára teszi ugyanezt.

A film két szép erényre épül. Az egyik, hogy a történet csavart is tartogat – nem gondolnánk, de a férfi és a nő szép életet élnek együtt (bár a tenger iránti vonzalmat nem lehet végleg legyűrni). A másik a művészi grafika: a fekete alapon fehér foltrajz önmagában is esztétikai élmény.

 

Superbia (Tóth Luca, HU, 15’43)

Az év egyik magyar szenzációja Tóth Luca rövidfilmje: a felcserélt nemi szerepekkel dolgozó darab olyan szürreális kísérlet, ami alaposan próbára teszi a nézői megértést (és alkalmasint a toleranciát is mérsékelt, de érezhető feminizmusa miatt). A Superbia feláldozza az érthetőséget a stílus kedvéért, de merészsége fölé emeli a puszta kísérleteknek.anilogue_superbia

A Superbia szerepelt Cannes-ban, díjat nyert a Primanimán, de ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy az Anilogue legjobb darabja lenne (már csak azért sem, mert ha csak a magyarokról beszélünk is, Bucsi Réka ismét versenyben van). Mind a szürrealitást, mind a társadalmi kommentárt űzik más darabok látványosabban is. Viszont ez az első film a Versenyprogram „A” blokkban, ahol egyáltalán felmerül a kérdés.

 

 

A szürke hangja (Grey Noise, Stéphane Aubier, Vincent Patar, BE, 03’30)

Már megint itt van Ló, Kovboj és Indián! Az őrült trió jónéhány ötperces epizódon át hozta a változatos katasztrófákat egymás fejére, és egyszer már az Anilogue-on is tiszteletüket tették. A műanyag vadnyugati játékfigurák az abszurditásig fokozott hétköznapi szituációkban szoktak szerepelni; most éppen bulit csapnak egy olyan házban, ahol egy nyugalomra vágyó figura is lakik – de nagy bulit ám.

A helyzeteken kívül az animációs megoldás is humorforrás. A műanyag játékokat meg sem próbálják élethűen mozgatni, olyan az akció, mint amikor egy gyerek játszik a katonáival. Ez a játékosság éles kontrasztban áll a szituációk földhözragadtságával, az meg az eszkaláció abszurditásával: instant humor, és mindig működik.

 

Egy kis szürke (A Little Grey, Steve Smith, Simon Hewitt, UK, 5’16)

Egy tiritarka világban egyedül a kis szürke emberkének nincs színe, és bármit tehet, szürke marad – vajon miért, s van-e megoldás? A kis szürke a blokk legvidámabb, legmelegszívűbb filmje. És hiába közhelyes, mégis imádnivaló.

Néha egy-egy rövidfilm igazán megérinti az embert, mert a közhelyes szituáció mögül valami olyan élettapasztalat világlik ki, amit a néző éppen csak – na jó, beszéljünk nyíltan: én éppen csak elkezdek felfedezni. Hát nem szép, ha egy animáció személyesen megszólít? Biztos vagyok benne, hogy A kis szürke még számos kortársammal tette ugyanezt világszerte.

 

Manoman (Simon Cartwright, UK, 10’40)

Nesze éles váltás: A kis szürke után a blokk legdurvább, legcinikusabb alkotása vág hasba, és az a poén, hogy az egyik legszínvonalasabb is. Az állatias ösztönök erejét ünneplő film egy ártatlan terápiáról kiindulva jut el addig, hogy az Állat felülkerekedik az őt csodáló embersokaságon és a magasból vizeli le a világot – ha épp most készült volna, azt mondanám, Trump-allegória.

A bábok mozgatása egyszerre technika és történet-elem; az Ösztönlény egyszerre szimbólum és létező, randalírozó, diadalmas fél-ember-állat; a társadalom visszafojtó erő és meghódítandó terep: a Manoman nem fél semmitől. Itt pedig meg is nézheted:

 

Decorado (Alberto Vazquez, ES, 11’00)

Az első kisfilmtől az utolsóig a blokk egyenletesen emelkedő tendenciát mutatott: a Decorado, kétség nélkül, a versenyprogram egyik (vagy „a”) legjobb darabja. Meg is nyerte a közönségdíjat.

A Decorado elborult világában talán minden díszlet, és talán mindenki színész, de ha nem, az se jelent jó hírt, mert az őrült díszleteken talán felül lehet emelkedni, de ha az őrület a valóság, akkor hová menekülsz? Alberto Vázquez rendező a fesztiválgyőztes Pszichonauták társrendezője is, és a Decoradóban igazán kiélhette magát: sötét, egyedi grafika; hallucinatív karakterek; fenyegető filozófiai háttér; abszurd események; játék a film, a díszletek, a valóság, a nézői szerep kapcsolatával… Igazi animációs gyöngyszem, kissé fekete habár. És játszik a közönséggel, mint saját lényeivel.

anilogue_2016_decorado

***

Összegzés: Az „A” blokk nem fűzhető fel egységes sorként, kiemelkedő filmjei mind más miatt nagyszerűek: A Decorado szerzői és szürreális, az Egy kis szürke szentimentális (de szívhez szóló), a Superbia nehezen megközelíthető és merész, a Manoman egyszerűen vad. Szépen mutatják az animáció tarkaságát, kicsiben leképezve a teljes fesztivált.

[author_bio author=”havasmezoi”]

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com