Fesztivál

ARTPlacc 2014: Számvetések – Good bye, Lenin!

Good bye, LeninKelet-Németország számára a feldolgozást, Nyugat-Németország számára a megértést hozta el a modern német filmművészet egyik legjelentősebb darabja, a Good bye, Lenin!

Lenin végig libeg jobbra majd balra kilendülve a panelházak között, és kezével, mellyel egykor a szocializmus útjának irányát mutatta, most mintha búcsút intene a kórházi köpenyben hitetlenkedve rábámuló asszonynak. Ez a kép, úgy vélem, sok ember fejében megmaradt, hiszen ez a jelenet egy időben egy korszak zárlatát is jelentette. Mi magyarok kissé már távolról néztük Wolfgang Becker 2003-as filmjének plakátjait, sokan közülünk ekkorra már elfelejtették a Kun Béla emlékművek, a vörös csillagok, s a saját mutogatós szobraink tömör árnyékait.

A németek számára a múlt feltárása, pontosabban a múlttal való szembenézés, a Bewaltigung azonban kultúraalkotó tényező lett. Nem csoda, hogy az ezredforduló környékén szinte zsánerként jelentkezett az emlékezés. Ilyen volt A mások élete, a Sophie Scholl, a Baader-Meinhoff csoport, s legutóbb a Hannah Arendt. E filmek közös pontjaként kiemelhetjük, hogy témájuk nem csupán a múlt maga volt, hanem a feltárás, a szembenézés folyamatát is tematizálták bennük az alkotók.

Ennek a sorozatnak egyik kiindulópontja talán éppen Becker Good bye, Lenin! című filmje volt. Főszerepben Daniel Brühllel, aki Alexander Kerner alakjának megformálása óta – emiatt a szerep miatt figyeltek fel rá – jelentős nemzetközi karriert futott be. Olyan filmekben tűnt fel, mint a Hölgyek levendulában, a Fegyverszünet karácsonyra, a Bourne-ultimátum, vagy a Becstelen brigantyk. A filmet magát pedig Golden Globe díjra is jelölték.

Good bye,  Lenin

A Good bye, Lenin! sok szempontból különleges alkotás. Alapdilemmája jól ismert a Kádár-rendszerből kitántorgó magyarok számára is: mit kezdjünk azzal a töménytelen mennyiségű relikviával, kacattal, kuriózummal, amit a pokol egyik létező bugyra ránk hagyott. Az első automatikus reakció természetesen a dózerolás, szabadulás a múlt minden gyűlölt kisszerűségétől, mindentől, ami az elnyomásra emlékeztet. Ám már közvetlenül a szabadság kiharcolása után megszületett az igény a tények konzerválására, illetőleg tudományos vagy művészi feltárására.

Mindez talán a Berlini fal műalkotássá válásának folyamatában érhető legjobban tetten. A fal majdnem pontosan 200 évvel a Bastille ostroma után 1990. június 13-án omlott össze. Az emberek eleinte hallani sem akartak arról, hogy egyes részeit megtartsák, mára a falmúzeum – mint mementó – a város elidegeníthetetlen részévé vált.

A művészi és tudományos feltárás mellett azonban van egy másik színtér, ahol a szembenézés elkerülhetetlen. Ez az egyéni sorsok szintje. A Good bye, Lenin! legfontosabb erénye éppen az volt, hogy számot vet – bár bizonyos távolságból visszanézve rá – a diktatúra mindennapjaival. Ezzel lényegében arra világított rá, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha a múltra, mint történelemre gondolunk, hogy a legborzalmasabb körülmények között is voltak mindennapok. Az emberek éltek és cselekedtek akkor is, ha állandóan szembetalálkoztak az alkalmazkodás és ellenállás fullasztó dilemmájával.

Good bye, Lenin!

Ahogy Alexander kétségbeesve keresi a régi keletnémet márkákat a polcokon, hogy újra felépítse édesanyjának azt a világot, ami ellen lázadt, az irónián kívül – Vonnegut kifejezésével élve – az „időomlás” melankóliájával is szembesülnünk. Azzal az érzéssel, amitől Alexander az édesanyját szeretné megóvni.

Kezdetben elég egy-két átcímkézett befőttesüveg a NSZEP világának rekonstrukciójához. Ám a XX. századi ember nem fordíthatott hátat már a történelemnek, nem rejtőzhetett el a mindennapokban. Amint Christiane bekapcsolja a tv-t, találkozik a valósággal.  Az álhíreket szerkesztő Alexander tevékenysége szinte paródiája annak, amit a Párt csinált a valósággal évtizedeken át. Az illúzió összeomlása azonban – még ha jóhiszemű is – idővel mindig elkerülhetetlen.

Wolfgang Becker filmje sikeresen sűríti mindazt, amit 1989 jelentett, anélkül, hogy erőltetett, vagy didaktikus lenne. Számomra ez a film minden újranézéskor friss élmény. A cselekmény – a maga kimódoltságával együtt is – valóságos. Hiszen a párbeszédek életszerűek s a színészek meggyőzően játsszák karaktereiket.

A Good bye, Lenin! olyan film, amit érdemes időnként újranézni.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..