banffA hegyifilm egy igen szerencsés műfaj: a természet gyönyörű, a mozgás filmre való, a kihívások izgalma kortól és kultúrától függetlenül magával ragad! Az idei Banff viszont nem csak a végeredményről szólt. A természetbe hívó filmeket nézve sokat megtudhattunk a filmkészítés kulisszatitkairól is. Hiszen a hegyre feljutni egyszerre csapatmunka és egyszerre személyes küzdelem, a diadal mellett van sok más oldala is, melyek ugyanúgy hozzá tartoznak a történetekhez.

A Banff Hegyifilm Fesztivál az év legjobb filmjeit hivatott bemutatni. De nem csak egy vetítéssorozatról van szó, ez egy minifesztivál és egy sportmegmozdulás is (közösségi futás, slackline). És nem csak a program keretei között zajló eseményekre gondolok: aki véginézi ezeket a sportfilmeket, tuti, hogy kimozdul a zöldbe, a tájba, az életbe.

Összesen kilenc rövidfilmet vetítettek idén, köztük rövidebb hangulatfilmeket és négy nagyobb lélegzetvételű dokumentumfilmeket (vagy éppen dokumentáló indíttatásból készült filmet). Megtenni és megmutatni, ez a vezényszava az efféle sportfilmeknek.

Hirdetés

Kettőt mindenképp kiemelnék: az egyiket azért, mert igazán rendkívüli teljesítmény, a másikat meg azért, mert a történet szinte bármelyikünké lehetne. Kezdjük a sztárral, David Lamával, a mászó csodagyerekkel! David Lama mintha erre született volna: annyira jó mászó, mint talán eddig senki. S ő ehhez mérten vállalt kihívást magának a patagóniai Cerro Torre megmászásával, ráadásul úgy, ahogy még senki nem tudta megtenni, csak a természetes fogások használatával. Az egész filmnek az az alapja, hogy a táj elképesztően gyönyörű, David Lama pedig valóban emberfeletti ügyességgel bír. De amitől igazán gazdag lesz a film, hogy nem csak egy képeslapnyi tartalommal bír, mely a csúcson készült örömmosoly summája, hanem elmeséli a kudarcokat, a nehézségeket. Sőt, reflektál a filmkészítésre. Hiszen közel sem evidens, hogy hogy kerül a kamera oda, ahol tán a madár, vagy a madár se (csak hébe-hóba egy-egy elszánt sziklamászó) jár.

David Lama

David Lama

Merőben más hangulatú az And Then We Swam, ami az Indiai-óceánon zajlik és két amatőr evezését dokumentálja. James Adair és Ben Stenning egyszer csak kitalálja, hogy evezni fog, méghozzá négy hónapon keresztül, át az Indiai-óceánon. Az ötlet szép, a megvalósítás izgalmas: infókat gyűjtenek az internetről, aztán vesznek egy hajót. Az evezésig nem jutnak el, azt csak a vízreszálláskor kezdik el, s abba sem hagyják, míg el nem érik a túlpartot, vagy legalábbis annak a közelét. Menetközben belejönnek azért, kénytelenek persze, s ami elég szembetűnő: megváltoznak. Nem csak a szakáll miatt, a gondolataik, az értékrendjük. Körülöttük nem hogy helikopter nem köröz a lehető legszebb felvételekért, még kísérőhajójuk sincsen, csak lapátolnak a vízen ketten és beszélnek a hajóra szerelt kamerába, hogy elmondják milyen éppen a naplemente. Nagyon kedves film, a két srácnak életigenlő humora van és elképesztő, amit végigcsinálnak. Pedig nem kifejezetten sportemberek, nem is nagyon különlegesek, csak eldöntötték, hogy belevágnak és nem is álltak meg. Könnyű azt érezni közben, hogy hű, ha ők túlélték (még ha éppenhogy is), hát akkor bárki belevághat a maga kalandjába.

S ez a legnagyobb erénye ennek a hegyifilmfesztiválnak, hogy teljes mértékben inspirál, s ontja magból az üzenetet: menjen mindenki ki a természetbe és ismerje meg magát sportteljesítmény közben! A filmek válogatása pedig kellőképpen változatos, a szorosabb értelemben vett dokumentumfilmek mellett helyet kaptak látványfilmek is, a hosszabb alkotásokat közé rövidebb filmeket tűzdeltek. Reméle, jövőre még több film és még több program várható!

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments