Egy ciszjordániai autótolvaj a véletlenek szerencsétlen összejátszása révén kilátástalan helyzetbe kerül. Bár a Love, Theft and Other Entanglements az ő különleges történetét meséli el, valahogy egyszerre mutatja be minden palesztin kétségbeejtő életét, és reflektál a válságtól sújtott európai fiatalok dilemmájára.
Mousa (Sami Metwasi) autótolvaj, aki az apja közbenjárásával szerzett izraeli vendégmunkás vízumát arra használja fel, hogy gépkocsikat lopjon Jeruzsálemben. Csakhogy egy balszerencse folytán az arab-izraeli konfliktus kellős közepén találja magát, mert a legutóbbi zsákmányának csomagtartójában egy elrabolt zsidó katona fekszik megkötözve. Ha honfitársainak szól, akkor a Moszad teszi tönkre őt és szeretteit, ha pedig az ellenségnek, akkor saját népe. A dilemmából az egyetlen kiút, ha sarkára áll, és életében talán először ő maga veszi kezébe az irányítást.
Akárcsak az állam, a független palesztin filmművészet is igen fiatal entitás. Palesztinában a dokumentumfilmek alkotják a fősodort, a játékfilmekre kevesebb figyelem jut. Jellemzően így valamilyen koprodukciós megoldással valósulnak meg az egyes alkotások, általánosságban izraeli támogatással vagy európai partnerekkel (Mennyország most, Salt of this Sea, The Time that Remains). Nem meglepő módon ezek a filmek mindig az arab-izraeli konfliktust tárgyalják ki, a fogság, a kisebbségi lét, a hazátlanság és a kilátástalanság alkotják fő témáikat.
Nincs ez igazán másképp a Love, Theft and Other Entanglements esetében sem, kivéve abban, hogy most nem stúdiók finanszírozták a forgatást, hanem online közösségi támogatásból gyűjtötték össze a gyártáshoz szükséges költségvetést (nevezetesen az Indiegogo portálon). A sikeres pénzgyűjtő kampány véleményem szerint azért valósulhatott meg, mert számtalan európai könnyen tud azonosulni Mousa helyzetével: a film főszereplőjének sorsa még úgyis temérdek azonosulási lehetőséget kínál, hogy eközben ízig-vérig palesztin is marad.
Hogyan lehetséges ez? Egyrészt az arab-izraeli kérdést a Love, Theft and Other Entanglements a lehető legemberibb módon közelíti meg. Főhőse teljesen apolitikus, egyszerűen csak a boldog életre vágyik, és már fiatalon ráébred, ezt a hazájában nem érheti el. Sorsának egyetemességét Muayad Alayan azzal is kiemeli, hogy a mozit fekete-fehér színvilágban tálalja, ezzel deklarált célja, hogy a néző figyelmét ne vonják el a lesújtó palesztin állapotok (melyek egyébként finoman szólva is élhetetlenek). E tekintetben és a főszereplő karakterében is érződik Jim Jarmusch hatása, az egyes beállítások pedig leginkább Jean-Luc Godard-ra emlékeztettek (ezt a filmet követő beszélgetésen a rendező maga is megerősítette).
A könnyebb azonosuláshoz visszatérve a Muayad Alayan rendező kiváló érzékkel humort is csepegtet a történetbe, amely részben a kulturális különbségekből eredeztethető; de még ennél is viccesebb az a groteszk jelenet, amikor a főhőst egy háromtagú európai bizottság felvételizteti. Kérdéseik – Részt venne-e egy auschwitzi látogatáson? Tudna-e nőkkel együtt dolgozni? – a palesztin férfi számára teljesen értelmetlenek, kiváló fricska az egész unió felé ez a fajta eredménytelen bürokratikusság.
A remek történetvezetés és a hiteles színészek mellett a Love, Theft and Other Entanglements legnagyobb erénye egyértelműen az, hogy az izraeli és a palesztin oldal között egyáltalán nem foglal állást. Ezzel szembemegy az olyan elismert független palesztin mozikkal, mint például az Oscar-díjra is jelölt Omar. A Berlinalén igen élesen rákérdezett egy dubaji nő a direktor álláspontjára, Alayan állta a sarat, és kategorikusan elutasította, hogy tévesen belemagyarázzanak elhajlást bármelyik irányba. Különösen a tolvaj és a katona közti viszonyban ütközik ki a legerősebben ez a szándék, hiszen Mousa még úgy is képes teljes mértékben emberként tekinteni a túszra, hogy végeredményben a katona az, aki tönkreteszi életét. Látogatásuk a vak arab asszonynál a film legerősebb pillanatait képezik.
És hol van mindebben az európaiság? Valójában a főhős éppen olyan kiábrándult a saját vezetőivel szemben, mint amennyire az európai fiatalok napjaink válságtól sújtott tagállamaiban. Meg is mondja a palesztin ellenállás vezetőinek: a menekülttáborban gyerekként ámulattal csodálta őket, felnőttként viszont már nem képes hinni bennük, abban, hogy egyszer áttörést érnek el. Ilyen értelemben pedig tökéletesen rímel a főhős dilemmája arra az életérzésre, ami jelenleg Európában tombol: a politikusok képtelenek megoldani a polgárok problémáit, miközben a szülők generációja képviselte, tradicionális érvényesülési mód, azaz a kitartó szorgalom által elérhető boldogulás már nem alternatíva számukra. De a palesztinok vagy épp a válságtól sújtott európai fiatalok mikor vagy miért mondtak le arról, hogy hazájukat jobbá tegyék? A problémák megoldása helyett Mousa ugyanazt az utat választja, mint számos kortársunk: elmenekül Európa fejlett régióiba.
