, , + 11 címke

Értékelés: 9/10 Így értékelünk mi »


Yann Demange: '71A Titanic nyitófilmjének megválasztott ‘71 még a tavalyi Berlinalén hívta fel magára a figyelmet, hogy aztán jól meg is ossza mind a közönséget, mind a kritikusokat. No, persze nem minőségében, pusztán érdemeinek szemrevételezésében. Egyesek expresszív thrillerként, mások kijózanító akciófilmként értékelik Yann Demange moziját.  De kérdés lehet az is, hogy van-e létjogosultsága 2015-ben egy észak-ír konfliktust tematizáló alkotásnak? Szerzőink (Simor Eszter és Tóth Nándor Tamás) minderről egy duplakritikában „vitatkoznak”.

Simor Eszter kritikája

Expresszív thriller. Ha így írom le a ’71 című filmet, az valószínűleg jobban felkelti az érdeklődést, mintha azt mondom, hogy Észak-Írország merényletekkel terhes időszakát bemutató történelmi film. Yann Demange bemutatkozó munkájára mindkét leírás igaz, és pont ez teszi érdekessé.  A ’71 a 2014-es év egyik legjobb brit (és nem angol!) filmje.

A történet főhősét, a fiatal brit újoncot, Garyt és csapatát Belfastba küldik rendet tenni, ahol a protestánsok és katolikusok közötti konfliktus a történet címét adó évben már a polgárháborús helyzetbe sodorja a várost. A fiúkat felkészítő parancsnokuk figyelmeztet is: ne aggódjanak a szállás rossz körülményei miatt, úgy is csak addig kell ott foglalniuk a helyet, ameddig egy „rohadt katolikus Paddie” le nem puffantja őket. A film elején a fiatal brit katonákkal együtt a néző is kap egy kis történelmi gyorstalpalót: a katolikus ellenség, a protestáns barát. (A protestáns vallású unionisták azt szeretnék, ha Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradna, míg a katolikus vallású nacionalisták a brit koronától teljesen független, önálló Írországot akarnak, aminek része Észak-Írország.) A film legelső konfliktusában hősünk csapatát a háborús zóna frontvonalát jelentő Falls-Roadhoz vezénylik (a katolikusok lakta területen) egy fegyverek utáni házkutatáshoz. Nagyon hamar eldurvulnak az események – a brit katonákat a lakosság kövekkel dobálja, mire a fegyverek is eldördülnek – és amikor Gary egy fegyvert kaparintó kisfiú után rohan, leszakad a visszavonulást fújó ezredétől. A történet mégsem elsősorban a politikai eseményekre koncentrál, inkább egyszereplős dráma a túlélésért való küzdelemről.

Hirdetés

Yann Demange: '71
A film egyik legnagyobb erénye a vizualitásában rejlik. A ’71 alapvetően egy thriller, Gary menekülésének története. Miután a frontvonal túloldalán ragad, az élete mindegyik fél miatt (a protestáns paramilitárisok, a republikánus IRA, sőt még a britekkel elméletben együtt dolgozó, de a valóságban bonyolult taktikai játékot folytató helyi rendőröktől is) veszélyeztetett. Nem is annyira az ő személyével azonosulunk (a fiúról csak annyit tudunk meg hogy van egy kistestvére), hanem inkább a folytonos életveszély miatt érzett kiszolgáltatottságot éljük át rajta keresztül. Lerágjuk a körmünket izgalmunkban, miközben folyamatosan az életéért aggódunk. Az őt alakító (még csak 23 éves) Jack O’Connell, lényegében a néző meghosszabbítása, aki gyakran ugyanolyan zavarodottan mered a körülötte lévő eseményekre, mint mi. Ahogy Gary a rázáporozó golyók elől menekül egy sikátorban, vagy épp egy bombatámadás miatt félájultan tántorog, a kamera tökéletesen azonosul az ő szubjektív nézőpontjával. A remek érzékű operatőr, Tat Radcliffe, a sikátorokban kézikamerával rohan a fiú után, amikor pedig Gary tántorog a kamera is ide-oda imbolyog, sőt még a teljesen Gary szemszögéből felvett szubjektív képektől sem riad vissza. Vele együtt a bombafüsttől szürke himbálózó képeken mi sem látunk túl, és mint ő, mi is csak az őrjítő zúgást halljuk. A film teljes mértékben arra koncentrál, ahogy Gary szemével, az ő érzékelése által megéljük a körülötte zajló brutális eseményeket. Ehhez horror elemeket is beemel, és az erőszakot elviselhetetlenül explicit képeken ábrázolja. A film két egymást püfölő srác boksz-meccsével indít, de az agyvelők kiloccsanását és a lassú, kínkeserves haláltusákat is végig kell néznünk. Itt azt a gyereket, aki maga nem húzza meg a ravaszt, egyből lelövik.

Yann Demange: '71
Az már önmagában hatalmas eredmény, ha ezt a politikailag összetett eseményt egy film pártatlanul tudja ábrázolni. Demange és Gregory Burke forgatókönyvíró nem is a politikára, sokkal inkább az emberek reakcióira és a háború értelmetlen erőszakosságára helyezi a hangsúlyt. Tulajdonképpen bármelyik háború szolgáltathatná a hátteret. Talán az nem is számít, ha a külföldi nézőnek zavarosnak tűnik a konfliktus politikája. Nyugtalanítóbb azt tudni, hogy gyakran a benne résztvevők sem tudták pontosan, hogy ki kivel is van. Mikor a belfasti (észak-ír) lány megkérdezi az angliai fiútól, hogy Derby és Nottingham lakói miért nem bírják egymást, arra ő is csak annyit felel, hogy nem tudom. A lányt Charlie Murphy alakítja, aki rövid időre egyedüli nőként tűnik fel a filmben. Üde színfolt, a néhány jelenet erejéig a főhősre koncentráló figyelmet is magára vonó Corey McKinley, egy magabiztosan mocskosszájú 9 éves, akivel még a protestáns paramilitárisok sem tudnak mit kezdeni.

Yann Demange: '71
A film másik erőssége, hogy a legapróbb részletekig tökéletesen kidolgozott. Bár nem Belfastban, hanem az angliai Liverpoolban forgatták, a szereplők jelmeze és hajviselete, a lakások berendezése tökéletesen illeszkedik a miliőhöz. Sőt, minden szereplő autentikus akcentussal szólal meg.

Tóth Nándor Tamás kritikája

Első pillantásra a ‘71 a méltó brit válasz az olyan hatásvadász amerikai patrióta filmekre, mint a Sólyom végveszélyben vagy A túlélő. Kicsit jobban belegondolva viszont egy olyan történetet látunk, amelyben az egyenruhás katona a legártatlanabb. Ezért különösen erős alkotás a Titanic Filmfesztivál nyitányának választott ’71.

1971: már két év telt el, hogy az Egyesült Királyság bevetette a királyi hadsereget Észak-Írországban, mert a helyi protestáns és katolikus gyülekezetek közötti ellenségeskedés brutális agressziót szült mindkét oldalon. A szembenállás következményei egyre szélsőségesebbé válnak: a közösségek barikádokat emelnek egymás és az elnyomónak tekintett hadsereg ellen, amelynek jogkörét folyamatosan bővíti a brit kormány. Az erőszak tartományszerte tombol, de még mindig nem érte el a csúcsot. Már nem kell sokat várni: a krízis legkegyetlenebb éve 1972 volt, amikor 500 halálos áldozatot követelt a válság, amelynek fele civil volt.

Ebbe csöppen bele a fiatal, de jól kiképzett Gary Hook (Jack O’Connell). A katona az osztagával egy házkutatást biztosít, az indulatok azonban elszabadulnak. Miközben parancsra az egyik ellopott fegyver után rohan, rátámadnak, a csőcselék lincselését csak azon az áron éli túl, hogy társát agyonlövik, és a pillanatnyi sokkban megszökik. Következik élete legrosszabb napja: a csapatától elszakadva kell túlélnie Belfastot.

71_

Íme a tökéletes közeg egy akciófilmhez: mindenki ellenség, de mégsem idegenek, hiszen egy nyelvet beszélnek. A belfasti kertváros szűk sikátorai, szakadt munkásnegyedei és jól megvilágított panelházai szinte minden üldözéses jelenethez ideális terepnek számítanak. Ráadásul a főszereplő színész rendkívüli, hiteles, mégsem tolakodó. Azonnal azonosultam vele, egy idő után szinte átéreztem minden fájdalmát. A film pedig olyan tempót diktál, hogy a játékidő feleannyinak tűnik, mint ami valójában volt – rég éreztem ilyet, hiányzott. És végig olyan feszes, feszített a tempó, hogy szinte még gondolkodni sincs időnk. Akciófilmként maradéktalanul helyt áll a ’71.

Van benne azonban valami szokatlan, ami nem hagyott nyugodni. Első ránézésre teljesen olyan, mint A túlélő vagy a Sólyom végveszélyben, eltekintve attól, hogy itt egy csapat helyett egy katona kerül bajba. Valójában azonban Hook passzív szereplő, mondhatni a háború áldozata, és nem mélyítője, ami jelentős eltérés az amerikai hősmítosz-építéstől. Jobban belegondolva rájöttem, valójában a film során megismert karakterek közül Hook és a többi egyenruhás katona a leginkább ártatlan.

71__

A legnagyobb kérdés bennem a ’71 kapcsán az volt, hogy mégis miért került elő újra az észak-ír válság témája. A krízis legendás művészeket inspirált a zenében (U2, The Cranberries) és a filmművészetben (Neil Jordan: A síró játék, Jim Sheridan: Apám nevében) egyaránt, de mintha mindent elmondtak volna a megbékélés és a feldolgozás évtizedének tekinthető kilencvenes években. Az ezredforduló után a témában készült maradandó alkotások közül a Véres vasárnap egy még feldolgozatlan eseményt mutatott be, míg az Éhség inkább azért születhetett meg, hogy Steve McQueen kiélhesse az emberi szükségletek szélsőséges bemutatásának vágyát.

Különösen érdekes az összehasonlítás az egy évvel később, 1972-ben játszódó Véres vasárnappal. Paul Greengrass egyik első mozis nagyjátékfilmjében a ‘71-hez hasonlóan nagyon karakteres operatőri munkát láthatunk. Egy-egy nap eseményét mutatják be, csakhogy Greengrass-nél egyértelműen a katonák a gonoszok, az elsőfilmes Yann Demange-nál viszont éppen fordítva van. Ez pedig már egy rendkívül modern szemlélet: az idegen egyenruhások békésebbek, mint a civilnek mondott helyiek. Jack O’Conell tökéletesen testesíti meg ezt a figurát: gyerekes értetlenséggel szemléli az eseményeket, amelyeket éppenséggel gyerekek indukálnak. Bravúros történetalkotás: mindenki érti, hogy a katona mit keres ott, kivéve őt magát.

Adatlap

'71

brit háborús filmdráma, 100 perc, 2014

rendező: Yann Demange
forgatókönyvíró: Gregory Burke
zeneszerző: David Holmes
operatőr: Tat Radcliffe
producer: Robin Gutch, Angus Lamont
vágó: Chris Wyatt

szereplők
Jack O'Connell
Sean Harris
Paul Anderson
Sam Hazeldine
Charlie Murphy
Richard Dormer

imdb
Mafab

, , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments