unstoppables_still01_ebd84d172b12a79d8b7c0299de6283b1Az idei BIDF-en is találtunk sporttal foglalkozó dokumentumfilmet. És ahogy két sport sem lehet ugyanolyan, úgy a lengyel amerikai futballisták és a norvég sakkozó csodagyerek között is esszenciális különbségek vannak. A Megállíthatatlanok és a Magnus azonban ugyanúgy a versenyprogram része.

Egy dokumentumfilm fesztiválon gyakran találhatjuk szembe magunkat a sport témájával. A sportolók élete a legjobb forgatókönyv, gyakran tele van mesés elemekkel, nem ritka a hihetetlen mélységből való előretörés, az akarat diadala vagy a fényesen csillogó pálya, ráadásul tök jó lehet érdekes személyiségeket a maguk valójában megmutatni. Noha a sportolói életrajzoknak a fikciós filmek között is nagy hagyománya van, egy dokumentumfilm mégis többet nyújthat: képes lehet felerősíteni az érzést, hogy a történet, amit látunk, tényleg maga a valóság. A BIDF-en látott sportfilmek ennek ellenére felemás eredménnyel zártak.

Hirdetés

Mert mit várunk egy ilyen alkotástól? Mutassa meg egy sportoló nagyságát, adjon példát, tudjunk felnézni rá, ismerjük meg egy kicsit a magunk életét is. Vagy esetleg mutassa meg az utat, ami a semmiből valamibe és azon túl, a csúcson is túlmutat. Csapatsport esetében mutasson közösséget, ami sikerre vitte a csapatot, vagy éppen annak hiánya okozzon kudarcot. (Pszichológiailag bizonyított tény, hogy a motiváció és a sportolói közösség milyen anyagi vagy felkészültségbeli hendikepet tud legyőzni.) Ilyesmit ad egy fikciós sportfilm, valami hasonlót várunk tehát a dokumentumfilmektől is.

Megfogalmazva a fenti elvárásokat talán még inkább látszik a különbség a fesztiválon látott két sportfilm között. Bartosz Kowalski Megállíthatatlanok című, a gdyniai amerikai futballcsapat egy évadát végigkísérő filmje tavaly készült, és a versenyprogramban kapott helyet. Kowalski nem tartja magát amolyan naplózó típusú rendezőnek, legalábbis ezt mondta a film után megtartott beszélgetésen. Valóban, a három lengyel fiatal srác hétköznapjait – középpontban a sporttal, az edzésekkel és a mérkőzésekkel – erős játékfilmes elemekkel tartja kézben, ami bátor vállalkozás, és sajnos gyakran nem is működik.

Vannak tipikus jelenetek, amikor igazán lehet érezni a megrendezettséget. „Jó, most akkor beszéljetek arról, hogy mi lesz a holnapi meccsen! Tessék!” És akkor beszélnek, de legalább annyira nem színészek ők, mint az Éjjel-nappal Budapestben, így aztán ezek a jelenetek gyakran elég kínosak. Pedig Kowalski megfontoltan választotta ki fókuszban lévő szereplőit. Egy egész futballcsapatot látunk ugyan, három fiatalt azonban jobban, és nemcsak, hogy érzelmeket váltanak ki, de szerencsére egészen különböző figurák is. A melák, bunkofonnal bizniszelő, ám nagyszívű Krzysztof éppen ellenkezője a csendes visszahúzódó, maximalista Sebastiannak, aki a leginkább reménykedhetett külföldi karrierben. A harmadik szereplő a legsokoldalúbb: Marcin egyetemista, hamarosan építész lesz, de a film forgatása alatt szobraiból nyílik kiállítás. Siketsége miatt aggódik, hogy hátrány éri, társai azonban mégis felnéznek rá gyorsasága miatt.

A szereplőkből valóban lehetne életszagú, mégis drámai sportfilmet csinálni, ahol libabőrözünk a közösség összetartó erejétől, és attól, hogy minden nehézség és széthúzás ellenére, ha mindenki hisz a sikerben, az igenis elérhető. Ez hiányzott a filmből; a három főhős terveit, kétségeit láttuk nagyjából, de külön-külön. Az a katarzis, az a szenvedély, amit a csapatsportokban a közösség tud meghozni, itt sajnos hiányzott.

magnus_still01_d306131107e07312dc2f243116adfa03

Egészen más elvárásokat kellett ugyanakkor támasztani a Magnus című filmmel szemben. Benjamin Ree, norvég filmes portrészerű dokumentumfilmje minden idők talán legnagyobb sakkjátékosáról, Magnus Carlsenről szól. Ezt a jelzőt nem én mondom, maguk az alkotók jutnak erre a film végén összeállított dicsőséglista alapján. A pálya valóban rendkívüli, pedig Carlsen még csak 25 éves; de már több mint egy évtizede nagymester, világelső, világbajnok. Siheder korábban játszott Kaszparovval, egyetemista korában például vak sakkszimultánt adott a Harvardon. Ha valakinek nem lenne egyértelmű, ez azt jelenti, hogy bekötött szemmel, több játékossal játszott fejben partit egyszerre. A többiek persze látták a táblát, mégis kikaptak. A sima egyszerű fejsakk az semmi, az már gimnazista korában ment…

A film legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy meg tudja mutatni: Magnus Carlsen maga a hajszálvékony határvonal a zseni és az autista között. Magnus teljesen egészséges fiatal srác, a sakkban viszont annyira el tud merülni, hogy olyankor odabent, a fejben új világot teremt. Nincs környezet, nincsenek barátok, csak a saját belső van. Persze ahogy maga a sakk sem az a sport, ami olyan sztárokat nevel, mint például a kosárlabdázók, akik után gimnazista lányok pisilnek, Carlsen is inkább a csendes, visszahúzódó legenda, nemcsak a játékba feledkezik bele, hanem saját maximalizmusába is. A főszereplőt legjobban jellemző jelenet, amikor megnyerve a világbajnokságot folyton azon filózik, mit rontott el. Mire valaki a hátára mutat, és csak ennyit mond: „Mi van ide írva? Ja, hogy világbajnok…” Ennyi.

Tényleg, a korszakos zseni mögött az embert látni: archív családi felvételekkel még jobban erősítik ezt az érzést, bár valószínű maga a rendező is eléggé régóta követte a történetet, és később választotta ki, hogy a világbajnoki döntő legyen az utolsó sarokpont; így kezdődjön és fejeződjön be a film, ami évek munkája volt. A Magnus nagyszerű dokumentumfilm, szerencséje van, mert nemcsak az alkotója, hanem főszereplője is remek. Egy csodálatos elméről mindenképpen forgatni kell.

Sergő Z. András

Sergő Z. András

Alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. A dokuk a liblingje. Kedvencei a kamaradarabok, coming-of-age, sport(politika), valláspolitika és -történet, művészi önreflexiók. [email protected]

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments