meseseletLehet-e előnyt kovácsolni a hátrányos helyzetből? Lehet-e hálát adni azért, ha valaki fogyatékkal élő? Az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fogyatékossággal foglalkozó filmjeiben minden ép ember találhat fantasztikus tulajdonságokat a vásznon lévő siketek, autisták vagy mozgássérültek életében.

Két évvel ezelőtt megszületett egy filmes rendezvény, ami – a Verzió mellett – az idehaza számkivetett dokumentumfilmes műfajt karolta fel és állította piedesztálra. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál hús-vér alkotásaival rendre beszédtémákat hoz, és nem átall néha belenyúlni a darázsfészekbe sem, mint tette azt tavaly az érpataki polgármesterről szóló filmmel.

Hirdetés

Hasonlóan harsány fogadtatás talán nem fogja kísérni, de mégiscsak érdekes, hogy a fesztivál újfent egy olyan témához nyúlt, ami meghatározza a hazai közbeszédet. Till Attila filmjét, majd a paralimpiai sikereket követően a BIDF tartja napirenden a fogyatékkal való együttélés mind fontosabb kérdéseit.

A csend hangjai

Szerethető karaktereket talált a Call of Silence című dokumentumfilm. A magyarul A csend hangjainak fordított film három kis történetet mutat be; főszereplői mind siketek vagy nagyothallók, és mind egy észt protestáns kisegyházban végeznek különböző missziós tevékenységet. A Csend hívása talán kifejezőbb cím lett volna, hiszen ezeket az embereket éppen az érzékszervi hátrányuk hívta az egyházban való szolgálatra. A csend azonban az ő esetükben nemcsak a külső zajok fizikai hiányát jelenti, hanem egy lehetőséget is arra, hogy elmélyedjenek az általuk követett tanításban, vagy hogy egyáltalán mind jobban tudjanak koncentrálni saját küldetésükre. „Sosem tekintettem magamra beteg emberként” – mondja a film egyik főszereplője, egy protestáns kisegyház lelkésze, aki valóban harmonikus énképet közvetít végig a filmben. „Állapotom áldás is egyben; nem hallom magam körül a rossz dolgokat: mások pletykáit vagy a rossz híreket a tévében.” És tényleg, valóban ő dönti el, mit enged közel magához. Ilyen és ehhez hasonló meglepetések érnek minket, amikor az alapvetően nehéz élethelyzetekben mindegyik szereplő megtalálja, mivel lehet ő több ép társainál.

Ugyanez a helyzet a film két másik kis történetében: Margit és Vitalij, az idős siket házaspár nemcsak hogy betegségük miatt ismerték meg egymást, de a mai napig is így tudják legjobban elmondani, hogy hendikep mellett is boldogan élnek. Ahogy a harmadik szereplő – még ha a maga lakonikus stílusában is – szintén arról számol be, megtalálta a helyét Kínában, ahol már egy éve dolgozik az egyház missziójában. Csendes film a Call of Silence, de nemcsak a hangok hiánya, hanem a főszereplők lelkiállapota miatt is. Keep calm, ezt üzenik, és ha ők a maguk hátrányaival meg tudják tenni, mások miért ne tennék?!

callofsilence-2-1280x720

 

Természetesen rendellenes

A többszörösen díjnyertes, dán alkotás főszereplője Jacob Nossell, egy agysérüléssel született, a Távol-Keletről Európába örökbefogadott, fiatal férfi. Enyhe mozgási és súlyos beszédsérülése némileg fizikai, de sokkal inkább társadalmi szempontból éri őt hátrányként, amelyekkel ebben a filmben a legkendőzetlenebb módon néz szembe. Az általa írt és a saját betegségéről szóló színdarabot mutatja be az ő főszereplésével a Dán Királyi Színház, és ezt a folyamatot rögzíti Christian Sønderby Jepsen kamerája.

A főszereplő – noha kommunikációs nehézségei jelentősek – az épek között szeretné megfutni a versenyt; legyen szó egyszerű beszélgetésről az utcán, munkakeresésről vagy bármi másról. Saját betegségének részleteit is feltárja és feltáratja a filmben nyilatkozó szakemberekkel, és gyakran néz szembe a legkegyetlenebb igazságokkal is, nem kímélve saját magát, sem nézőjét, legyen az akár a színházban, akár a filmvászon előtt. Mindeközben persze felvetődik a kérdés: mi számít normálisnak, és ehhez képest mit látunk annak belülről és kívülről? Három különböző nézőpont, amelyek között folyamatosan ingadozunk, ám valószínűleg sosem látjuk semelyiket a maga valóságában. Már ha létezik maga a valóság egy ilyen kérdésben.

natural_disorder

 

Mesés élet

Life, Animated – tarthatjuk nyilván jelen cikk talán legérdekesebb és egyben legszebb filmjének két talán legfontosabb attribútumát, Owen Suskind életét figyelve. Minden bizonnyal vannak szürkébb megnyilvánulásai is az autizmusnak, ez a most 23 éves fiatal amerikai srác viszont a maga legtermészetesebb módján mutatja a kamerának a kapcsot saját belső világához: valószínűleg többszázadik alkalommal helyezi a lejátszóba a Pán Péter vagy éppen A kis hableány videokazettát, esetleg meséli nagy átéléssel a filmekben látott tanulságot. A 3 éves korában beszédét elveszítő gyereknél autizmust diagnosztizálnak, majd egy véletlen folytán kiderül, hogy a fiú egy nyelvet beszél a rajzfilmfigurákkal. Szerető családja ezek után azt mondja: hát akkor nekünk is meg kell tanulni.

Elképesztő látni, ahogy átjön a vásznon Roger Ross Williams Oscar-díjas rendező első egészestés dokumentumfilmjében, hogy Owen szülei egyszerre sírnak és élnek át hihetetlen szeretetélményt. Fiuk által nekik is részük van valami olyan csodában, amiben más szülőnek biztos nem lehet. Elcserélnék-e ezt az állapotot egy szokásosan átlagos, szürke családi idillre? Valószínűleg nem a válasz, amit egy Átlagos Család egészen egyszerűen nem tudna elhinni. Ez a szeretetteljes motiváltság tartja 90 percen át könnyben az édesanya szemét: az abnormalitás hosszú évei, a betegség kezelésére átállt családi hétköznapok, a hirtelen elforduló vagy éppen sajnált arckifejezéssel megjelenő ismerősök, feladott szülői álmok mind-mind érzékelhetőek. De a szereplők arcán ott lapul a Mégis. Olyat kapnak az élettől és épen beteg hozzátartozójuktól, amit másképp biztos nem kapnának.

Sergő Z. András

Sergő Z. András

Alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. A dokuk a liblingje. Kedvencei a kamaradarabok, coming-of-age, sport(politika), valláspolitika és -történet, művészi önreflexiók. [email protected]

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments