theshadowoverpragueAz animációs filmek szerelmesei nem unatkozhattak idén a BuShón, ugyanis még a tavalyinál is erősebb versenyprogram állt össze. Egyedül talán a gyermeklelkűek szomorkodhattak, ugyanis az idei válogatás minden eddiginél sötétebbre sikeredett, legyen szó humorról vagy tragédiáról.

Úgy látszik, idén a BuSho versenyprogramjában az ikerfilmekre koncentráltak: hogyan lehet egy azonos szituációt két radikálisan eltérő nézőpontból bemutatni. Így találkozhattunk kétszer is az anya elvesztése után fiát egyedül nevelő apával egy olyan disztópikus világban, ahol gyengül a Föld gravitációja (a bolgár Getting Fat in a Healthy Wayben és a hollywoodi Zeroban), valamint introvertált fiú főhőst nők elleni erőszakra kényszerítő gengszterekkel (a macedón Birthdayben és az erdélyi Tökéletes befektetésben). De ugyancsak két film szólt a gyermekét elrabolni próbáló elvált apáról (a két német rövid, az Am Ende és az Alles wird gut), valamint a férfi orvosa által begyógyszerezett és kihasznált nőről (a brit The Betrayal és a magyar Képzavar). Ám a macskagyilkos magányos nő is duplán szerepelt (a magyar animáció, A nyalintás nesze és az izraeli The Egg), és akkor még nem beszéltünk az akaratlanul macskagyilkossá váló magányos férfi esetéről (Madam Black).

Talán az egyetlen csoport, ahol ilyen erős párhuzamokat nem találunk a filmek között, a nemzetközi animációs versenyprogram volt: tavalyhoz hasonlóan idén is a diverzitás jellemezte a remekül összeválogatott alkotásokat. Azonban ahogy akkor is, most is lehet beszélni egy átfogó hangulatról, ami átjárta a filmeket. A tavalyi animációs program a maszkulinitást állította szembe a nőiességgel – idén nőkből kevesebbet láttunk, de a férfitermészet romlottsága továbbra is téma volt. A felkavaróbbnál felkavaróbb filmeket nézve az embernek az az érzése támadhatott, hogy valahogy eltéveszthették a szervezők a fesztivál számát, mert a 12. BuShón úgy válogattak, mintha már a balszerencsés tizenhárom lenne: minden kategóriát átszőtt egy sötétebb tónus, még a vígjátékok is éjfeketét voltak. A nemzetközi animációs program idei témái a már említett toxikus maszkulinitáson kívül a halál, a boldogság lehetetlensége és a (rém)álmok voltak.

Hirdetés

Elszabadult maszkulinitás

Kezdjük ott, ahol tavaly abbahagytuk: a Manoman szorongó férfi főhőse egy ősterápián vesz részt, amely múltbéli traumák felszínre hozásával és újraélésével segít feldolgozni azokat, például azáltal, hogy a páciensek kiengedik az elnyomott érzelmeiket hangos sikolyok/ordítás kíséretében. De az az ősi dolog, ami főhősünkből feltör, nem más, mint maga a férfiösztön, azok az állati késztetések, amelyek a nőket szextárgyakként, a férfiakat legyőzendő vetélytársként kezelik. És miután az ösztöne átveszi az irányítást, marionett bábuként rángatja a tehetetlen főhőst primitív ámokfutásán keresztül. Simon Cartwright bábanimációja egyszerre szórakoztató szatíra, és pesszimista társadalomkritika, a legjobb fajtából.

manoman

Kísértetiesen egybevágó üzenete van Nina Gantz hasonló animációs technikával készült filmjének, az Edmondnak. Az Edmond onnan indul, ahol a Manoman véget ér – egy férfi öngyilkosságot követ el –, hogy aztán fordított kronológiában mesélje el a címszereplő sanyarú sorsát fogantatásától kezdve. Ügyes átkötésekkel megyünk vissza az időben, hogy feltárjuk az Edmondot gyötrő állati késztetések gyökerét, mintha csak egy freudi pszichoanalízisen vennénk részt. Az elgondolkodtató film zseniális zárlatánál csak a Manomannal összeálló közös mondanivaló a húsba vágóbb: az ösztönök elől egyedül a halálba lehet menekülni.

edmond

Julie Artigny 3D-animációja is ehhez a témához vág: a diplomafilmből vett kivonat, aPutsch töredékes sztorijával is egy patriarchális társadalom képét festi fel, amit különböző ember-állatok laknak be. A történet nem bonyolult, egy hierarchikusan épülő mikroközösség mindennapjaiba nyerünk betekintést, ahol a sziklán trónoló alfahímet egyszer csak letaszítja egy távolról érkezett, erősebb egyed. A film ereje inkább az animációban rejlik, a különböző állati tulajdonságokkal felruházott emberszabásúak megalkotásában: oroszlán, kutya, elefánt, béka és férfi keverékeivel találkozunk, no meg egy flamingó-nővel, mivel egy vérbeli patriarchális társadalomban nem jut más szerep a nőknek, csak a fenekük illegetése.

Az ember a legveszélyesebb állat

Ha már ember és állat: a tévesen kísérleti filmek közé sorolt Accidents, Blunders and Calamities az ember kapcsolatát mutatja be a minket körbevevő élővilággal. Egy oposszumapa esti mesén keresztül mutatja be a picinyeinek a rájuk leselkedő veszélyeket az emberi világban. Az ABC-be szedett mondóka minden betűje egy másik állat különleges halálnemét mutatja be pár másodperces illusztrációkkal. A fesztivál legszórakoztatóbb animációjában negyvennégy új-zélandi diák keltette életre az élőszereplős felvételekre komponált harminc CGI állatot, majd küldte őket a halálba. Egyszerű, kreatív, frappáns,elgondolkodtató üzenettel.

Riho Unt nagynevű észt animátor legújabb filmje már kevésbé derűs: az Isand élethű stop motion animációja két házi kedvenc végnapjait követi, miután a gazdi egy nap már nem tér többé haza. A filmet nyers realizmusa teszi igazán sokkolóvá, Riho Unt ugyanis képes ténylegesen életre kelteni bábszereplőit. A valós díszletekbe behelyezett majom és kutya bábu nemcsak mozognak, de szemeikben mintha valódi érzelmek csillannának meg. Ez a bravúr teszi a Rekviem egy álomért nyomasztó hangulatát felidéző, lefelé örvénylő narratívát – amelyben rosszat még rosszabb követ, ahogy eltéríthetetlenül masíroznak hőseink a katasztrófa felé – igazán átélhetővé és zsigerivé. Feel-bad movie a javából.

Az Isand után valósággal üdítő volt Jan Saska rajzanimációja, a Happy End. A csavaros cseh groteszk ugyan szintén halállal végződik, csakhogy kronológiailag visszafelé haladunk ebben az abszurd feltámadás-történetben, így a szüzsé vége valójában a fabula eleje. A kispolgári miliő, a véletlenek szerepe, a különleges ízű fekete humor pedig letagadhatatlanná teszik a film származását: irodalmi részről Hrabal, Kafka vagy Hašek, mozgóképi részről Forman vagy Menzel, animációs részről pedig Jan Švankmajer munkásságának hatásait mind hordozza a Happy End. Fekete-fehér, szemcsésített, pacás látványvilága egyszerre filmszerű, egyedi, modern és hangulatos – egy remek alkotás (garantáltan nem fogjuk csehül érezni magunkat tőle), melynek lelki társát azonban a magyar animációk között találjuk (Ujj a ravaszon).

Társ nélkül az ember nem ember

Mint láthattuk, a halál témáját kezelték filmek vidáman és nyomasztóan is – az idén Oscar-jelölésig masírozó orosz We Can’t Live Without Cosmos a kettő közötti utat választotta. Konstantin Bronzit gyönyörű rajzfilmje két kozmonauta mindennapjaiba nyújt betekintést, ahogy egy űrmisszióra készülnek. A két férfit nemcsak az űrutazás álmának elszánt kergetése emeli ki osztályukból, hanem szoros barátságuk is. Végül kiválasztják őket a misszióra, de egyikük csak tartalékpilóta lehet, és egy végzetes katasztrófa örökké elválasztja kettejüket – a film azonban itt kezdődik csak igazán. A nemzetközi animációs versenyprogram legmeghatóbb alkotása egyszerre szomorú és reményteli, könnyfacsaró, ugyanakkor életigenlő.

Stanislav Sekela lírai stop motion animációjában is külső körülmények próbálnak szétszakítani egy párt. A Zápletkában virágokra hajazó teremtmények találnak egymásra, tekerednek össze, majd választatnak ketté, amikor egyiküket indázó növények támadják meg, zombiszerű lénnyé változtatva őt. A jelentés megfejtéséhez nem szolgál túl sok fogódzóval a film: vajon a pár egyik tagját elragadó és eltorzító futónövény az alkoholizmust jelképezi? A Zápletka számos olvasatnak teret ad, ereje ebben is és nagyon erős atmoszférájában rejlik, amely a látvány, a hangkulisszák és a zene hipnotikus elegyéből burjánzik ki.

De a pártalálás még két másik animáció témája is volt, melyben magányos férfiak bolyonganak a boldogságot keresve. A pixillációs technikával készült, érthetetlenül az élőszereplős filmek közé sorolt Avaritia ugyan nem tartozik a fesztivál erősebb darabjai közé, de szép zenéje és koreográfiája élvezhetővé teszik ezt az egyébként nehézkes némafilm hommage-t. A szintén pixillációs Fairytale for Average People esetében talán segítette a helyes besorolást, hogy az élőszereplős környezet helyett (mint az Avaritiánál az emberekkel teli nagyváros) stilizált, papírkivágásos díszletben mozgatta hús-vér színészeit Chloé Mazlo rendezőnő. A hatás egyedi, a film pedig szórakoztató, már ha szeretjük a kicsit infantilis, bárgyú szerelmi történeteket.

(Rém)álmok földjén

Az a játékos álomszerűség, ami a Fairytale for Average People-t jellemezte, visszatért Koji Yamamura rajzanimációjában, a Satie’s “Parade”-ben is. Erik Satie francia zongorista híres balett-kíséretére asszociatív figurák táncolnak fehér háttér előtt a zeneszerzőtől vett idézetek társaságában. Különös hatást keltő kísérlet, melynél csak Isabel Herguera zavarba ejtő festményanimácója, az Amore d’inverno volt költőibb idén. Ha lírai nem is, a koreai Bongsu Choi filmje, a The Hole szintén álomszerű, csak épp egy rémálom csontig hatoló erejével. A rémképek ziláló váltakozása igazi zsigeri borzongásélményt ad, a nézőt érő ingerek minden érzékszervünket játékba hozzák.

A fesztivál egyik legkülönlegesebb műve szintén egy rémálom képében jelenik meg. A dán Soetkin Verstegen filmje, a Mr. Sand hipnotikus látványvilágát a változatos technikának köszönheti: rajz- és tárgyanimáció, valamint papírkivágás vegyül archív felvételekkel, ahogy Hoffmann homokemberének rémmeséje keveredik a mozi hajnalának horrortörténeteivel szűk termekről és gyúlékony filmtekercsekről. A Mr. Sand így egyrészről egy hasonlóan szorongáskeltő kísértethistória, mint a The Hole, ugyanakkor egy történelmi utazás is abba a korba, amikor megjelentek az első mozik, egy új, varázslatos, és akkoriban még igencsak veszélyes világra nyitva kapukat.

A legjobbat természetesen a végére hagytam: nácik, okkultizmus, egy szuperhős. Marek Berger képregény stílusú rajzanimációja, a The Shadow over Prague is a népmesékből, városi legendákból táplálkozik egy izgalmas második világháborús sztorit elmesélve egy cseh szuperhősről. A vizuálisan kecsegtető, akciódús és véres rajzfilmben okkultizmussal kísérletező nácik egy gólemet próbálnak feléleszteni Prágában, hogy felhasználják természetfeletti erejét a Szövetségesek legyőzésére. Az egyetlen ember, aki megakadályozhatja őket, Pérák, a cseh szuperhős, aki rendszeresen borsot tör a németek orra alá – ám a náciknak ezúttal van egy terve. Az unalomig nyűtt gumiruhás amerikai bohócokra most itt a közép-európai válasz, méghozzá milyen!

, ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments