busho-spot-2016-jumpingAz idei Busho 3. és 4. napja a szabadságkeresők sokszor szürreális és kegyetlen, vágyálmokkal teli mindennapjaival foglalkozik. Meddig mehetünk el egy másik ember személyes szabadságának a tönkretételében? Meddig hatolhatunk be egy másik ember világába?

 

Hirdetés

Mathijs Geijskes: Klem (2015)

Talán nem véletlen, hogy a 12. Busho Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválnak éppen a 12. blokkja kínálta az egyik legértékesebbnek nevezhető válogatást. Az elsőként vetített Klem és a filmcsokrot záró Am Strand ráadásul keretes szerkezettel is szolgált a nagyérdeműnek, ugyanis mindkét film egy megfeneklett párkapcsolatról mesélt.

A Klem esetében a holland Mathijs Geijskes egy frappáns ötletbe, illetve egy groteszk látásmóddal átitatott totálképbe csomagolva alkot véleményt egy működésképtelen, mégis se veled-se nélküled házasságról. A pár balesetet szenved, a férj a felborult kocsiban ragad, ám ahelyett, hogy segítenének egymáson, vitába keverednek és önmagukat ejtik csapdába. A feje tetejére állt autó pofonegyszerű szimbóluma a kisiklott kapcsolatnak, két rendezői megoldástól mégis működik a film. Geijskes idiótának bélyegzi szereplőit, és nézőit is igyekszik becsapni az önveszélyes dohányzással előirányzott csattanóval. A végkifejletet pedig úgy csavarja, hogy a párkapcsolati konfliktus megoldatlanságára helyezzen hangsúlyt. Mert vannak olyan elfuserált házasságok, ahol a házasulandó felek, ha akarnak, se tudnak egymástól megszabadulni. (Kiss Tamás)

klem

 

Gine Therese Grønner: Redo (2015)

Lassacskán kijelenthető, hogy a családon belüli erőszak a kortárs skandináv filmművészet leggyakrabban felhánytorgatott bűne. A színfalak mögött zajló, nehezen felderíthető gaztett feldolgozására vagy felvillantására vállalkozott már világhódító svéd krimi (A tetovált lány), iskolanyitó dán mintafilm (Születésnap), pszichologizáló finn dráma (Sötét vizek felett), de még norvég animációs rövidfilm (Dühös ember) is. A sort idén Gine Therese Grønner, norvég rendezőnő folytatta egy kisjátékfilmmel, és a Redo érdekessége, hogy azonosulási pontja a dührohamait oly nehezen kezelő apa.

Kim végtelenül magányos, dühkezelési terápiára járó édesapa, akinek minden vágya, hogy ismét kereshesse új életet kezdő felesége és kislánya társaságát. A Redo az első találkozó elkeseredett kísérletéről szól, amelynek végén a főhős kijózanító pofonként szembesül a ténnyel: a gyógyulás nem megy varázsütésre.

A rendezés jeleskedik a feszültségteremtésben. Döbbenetes látni, ahogy egy indulatai elfojtásával küzdő embernél egy szánalomra méltó kérés milyen könnyedén és észrevétlenül fordul át vészjósló kikényszerítéssé. A helyzet átélhetőségéhez a látványszervezés is nagyban hozzájárul: egyes esetekben a férfi uralja a képkivágat egészét, máskor az ijedt anya és gyermeke egy kistotál szélén szorong. De a Redo katarzisának kulcsa Kristoffer Joner, aki a jutalomjáték lehetőségével élve elképesztő belső energiákat mozgat meg a kétségbeesettség, a gyermeki lelkesedés és az agresszió között lavírozva. Az elismert norvég színész jelenléte egyben igazi bizonyíték is a Redo magas esztétikai minőségére: Jonert tavaly már az Oscar-díjas Alejandro González Iñárritu A visszatérő című filmjében láthattuk, mégis csatlakozott egy kifogástalan forgatókönyvű, fontos témát feldolgozó rövidfilm aprócska stábjához. (Kiss Tamás)

redo

 

Ibolya Simó: Tökéletes befektetés / A Perfect Investment (2015)

Ahogyan az 1. napi beszámolónkban Kosara Mitic: Birthday c. filmje kapcsán írtam, Simó filmje is azon bizonyos időpillanat megragadására törekszik, „amikor a kétségbeesett szereplők, miközben igyekeznek menekülni végzetes sorsuk elől, spontán, belső energiáktól lüktető döntéseikkel nem a megfelelő utat választják.

A Tökéletes befektetés esetében még Mitic filmjénél is mélyebbre kerülünk a problémák megoldhatatlan szorításában, itt már nincsenek jó döntések. Akárcsak Mundruczó Kornél korai alkotásaiban (Nincsen nekem vágyam semmi, Szép napok) a szereplők sebezhetősége Simó filmjében is elsősorban társadalmi természetű. Alakjaik kettős természetük rabjai: egyfelől gyakran családi támasz nélküli, társadalmilag és lelkileg sebezhető karakterek, másfelől ez az érzékenység a különböző, szabadságkeresésre irányuló vágyálmokon keresztül az ösztöneik és indulataik elfojtásához, később azok kitöréséhez vezet, amelytől gyengeségeik ellenére visszataszítónak, ellenszenvesnek hatnak.

Az emberek valószínűleg ugyanúgy kívánják az álmokat, mint a valóságot.” – írja Király Kenő. És vágyaik eléréséhez bármire hajlandóak, saját szabadságuk odaadására is. Az apjától a főszereplő fiatal srác születésnapjára benzinkutat kap. Az atyai jó tanács azonban elmarad, cserébe viszont megérkeznek a fatertól megörökölt alvilági „barátok”. Elkezdődik egy véget érni nem akaró éjszaka, amely a felnőtté váláshoz mégis ijesztően rövid. A vetítésen a mellettem ülő férfi, aki a film végén elsírta magát és kiment a teremből, hasonlót érezhetett, mint én: mi végre a kegyetlenség a világban? (Szin Karolina)

 

Ekaterina Golubeva-Poldi: The Puppet Master (2015)

Az orosz rendezőnő szintén azt vizsgálja, mennyire vagyunk tudatában saját cselekedeteinknek, és mennyire vagyunk képesek saját magunk irányítani azokat. Simó velőt rázó valóságát Golubeva-Poldi azonban elvont, szimbolikus térbe emeli, amelynek mozgatórugóját a kompozíció és a színvilág határozottsága és az elbeszélés dramaturgiája adja.

Három perces filmetűd egy a szabadságért küzdő szerelmespárról, akiket felsőbb szálak mozgatnak, mígnem mindezt megelégelik és felszabadítják önmagukat. (Szin Karolina)

ekaterina-golubeva-poldi-the-puppet-master

 

Jaakko Kaján: Occupy Jämsä (2015)

Mit tudunk tenni, ha felhalmozódnak az elviselhetetlen apróságok az életünkben, és akkora óriássá növik ki magukat, amellyel úgy érezzük, nem vagyunk képesek megküzdeni? Vetítsük ki mindezt a társadalomra, menjünk vissza egészen az idők kezdetéig, és mutassunk be áldozatot, amely lázadásunkat bizonyítja.

Jah, hogy közben hirtelen megoldódott minden? Pedig már itt a média. Akkor küldjük magunk helyett balek haverunkat, aki majd élve felgyújtja magát a „közért” és a „szabadságért”, hiszen mi is ezt tettük volna.

A fiatal finn rendező a megszokott skandináv abszurd humorral beszél egy annál komolyabb összefüggésről: a vezetőkké, irányítókká válók elkeseredésükben nemcsak más emberekben, de egy egész társadalomban helyrehozhatatlan veszteségeket okozhatnak. Kamaradráma egy traktorban, banalitás és szabadság. (Szin Karolina)

Jaakko Kaján: Occupy Jämsä

 

Tucker Davila Wood: Duellum (2015)

A kettős identitás számos filmet megihletett a már leggyakrabban a szuperhősfilmekben találkozhatunk duális karakterekkel. A személyiség egyik része félénk, szelíd, gyakran sikertelen ember, aki képes olyan személlyé változni, akinek különleges képességei vannak, és bármikor úrrá tud lenni ellenségein.

Ha valóságközelibb filmes példákat keresünk, eszünkbe juthat Ole Giaever norvég vígjátéka, a valóság elöli menekülésről szóló Magam ura is. Leginkább erre a alkotásra hajaz Tucker Davila Wood Duellum című kisfilmje, amelyben a harmincas éveiben járó férfi középkori jelmezben szórakoztatja magát az erdőben, majd hazatér családjához. Wood képes tökéletesen kihasználni a rövidfilmekből adódó előnyt: feszültségfokozással és csattanóval hozza a történéseket tudomásunkra. A film olyan mértékben deszaturált színvilágú, az elbeszélés és a beállítások pedig olyan frappánsan megszerkesztettek, hogy a film kétharmadáig azt gondoljuk, egy középkori csatafilmet látunk. Majd szépen lassan bontja ki a szálakat, ellentétezéssel és humorral, így a zárlatra egyaránt érzünk együttérzést és szánalmat, kiüresedést és telítettséget. (Szin Karolina)

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments