Magazin

Busho 2016: Nem várt találkozások – Német kisjátékfilmes versenyprogram

Christopher-Kaufmann-Das-Gegenteil-von-Orange

busho-12-2016Az idei Bushón a versenyprogramba került német kisjátékfilmek egymás és önmagunk felfedezésének nehézségeit járták körül, idegen és ismerős határait elmosva. A válogatásban egyes filmek univerzális-metaforikus megfogalmazásban, mások pedig egészen konkrét jelenkori társadalmi problémára szűkítve közelítettek a filmtörténet egészét kezdetektől foglalkoztató kérdéshez: ki vagy Te? És ki vagyok Én?

Matthias Kossmehl: Am Ende / At the End (2015)

A fiatal német rendező az emberi kapcsolatok kutatója. Korábbi, Welcome to Bavaria című munkájában a bevándorlást mint világméretű folyamatot szűkítette kamarajátékká, ahol a személyesség által a filmhez extra jelentés társult. Az At the End esetében Matthias Kossmehl szintén az emberség és a szeretet önmagában semmitmondó címkéit tölti fel többrétegű jelentéshalmazokkal. Mi több, a filmet szélsőséges elbeszélésbe ágyazva egy családon belüli emberrablás és emberölési kísérlet gócpontjává teszi, melyben pusztán a pillanatnyi érzések és indulatok diktálják az iramot.

Képes-e gyerekgyilkosságra a félelem és szorongás diktálta „Ha az enyém nem lehet, ne legyen senkié.” – elve? Az idei Busho programjában bemutatott Nadav Direktor The Egg című alkotása hasonló kérdést jár körül. Mire képes egy vágyakkal és álmokkal teli nő, akinek nincs más vágya, csak hogy anya lehessen, de ismét elvetél? Meddig vagyunk képesek elmenni, hogy elveszőben lévő álmunkat valóra váltsuk?

Míg az említett Mitic-filmben a feszültségforrás a magasztos Mozart muzsika és a nyers brutalitás közötti ellenpontozásban keresendő, addig Kossmehl esetében a tudatos információadagolás és a véletlenek szerepe hangsúlyos. A kétségbeesett apa folyamatos bizonytalanságát képes a nézőre átragasztani, nem úgy, mint a By mutual agreement (r. Rémy Cayuela) esetében, ahol az egész gyerekölési kísérlet felnevetős abszurd humorral itatódik át. (Szin Karolina)

Matthias Kossmehl: Am Ende

 

Christopher Kaufmann: Das Gegenteil von Orange / The Opposite of Orange (2015)

Könnyű csukott szemmel élni...” – ezt már John Lennon is megmondta. Mint minden gyerek, én is sokszor behunytam a szemem kiskoromban és eljátszottam, hogy vak vagyok.  Nem volt egyszerű. Aztán az Esmeraldából megtudtam, hogy a vakok szerények és kedvesek, majd jött egy ütős váltás Jim Jarmush Éjszaka a földönjével. Rájöttem, hogy nemcsak hogy ugyanolyanok, mint bárki más, de a naivság mellett igenis tudnak vagányak is lenni. Aztán sok film következett, köztük Ramon Gieling Blind Fortune-je, amelyben a vakok érzékelésének bemutatására tett kísérlettel már egész konkrét elképzelést kaptam a dologról, mígnem személyesen is megismertem valakit, aki nem lát.

Kaufmann filmje pedig meglépi azt, amit már nagyon vártam: olyannyira nem törekszik a különbségtételre, hogy nem is teszi egyedüli főszereplővé a filmben szereplő vak nő karakterét. Habár ő az aktívabb karakter, a férfi titokzatossága által eléri, hogy legalább annyira kíváncsiak vagyunk őrá is, sőt! A férfi szintén egy típusfigura megtestesítője: a magát felakasztani készülő férfi. Érdekes, hogy utóbbit legtöbbször abszurd humorral fűszerezve látjuk a vásznon viszont, nem olyan régen például Jon S. Baird Mocsok című filmjében.

Kaufmann két, látszólag nagyon különböző felnőtt találkozásának pillanatát bontotta elemeire, mindezt egy olyan elbeszélésben, amelyben ha a szereplők egyike narancs, a másik a narancs ellentéte. A film végére azonban nemcsak mi nézők, de a szereplők is rádöbbennek, hogy mégiscsak narancsok mindketten, akármilyen abszurd módon is hangozzon ez. A közben eltelt percekben az érzékeinkre több irányból ható, finom zörejekkel, ízekkel és illatokkal teli filmet látunk, amelyben a félszavak és önkéntelen mozdulatok megragadó hitelességgel szólnak egy olyan találkozásról, amelyre nemcsak a két főszereplőnk, de mi nézők is még hosszú ideig emlékezni fogunk. (Szin Karolina)

 

Christine Nippoldt: The Bookartist (2016)

A negyedik blokkban bemutatásra kerülő, alig 6 perces kisjátékfilm egy valós eseményt, a rajzokkal gazdagon díszített Hollywood in the 30’s című kötet elkészültét dolgozza fel. Lényeges adalék: a népszerűsítő filmtörténeti kiadvány illusztrátora a rendezőnő férje, Robert Nippoldt.

The Bookartist éppen ezért egy kedves, személyes, végtelenül játékos, de elcsépelt stílusú rövidfilm. A rendezőnő a burleszk műfaj és a ’20-as évek némafilmjeinek jellemvonásaira építve bontja ki a sztorit: inzerteket használ, szereplőit túlzott gesztusokkal való színjátékra instruálja. Ám hiába passzol a kisfilm mind stilárisan, mind műfajilag a többször felbukkanó Charlie Chaplin művészetéhez, illetve a könyv által felidézett korszakhoz, ha végül a sokszor látottság gondolata és a nemtetszés érzése kerekedik felül bennem. Mintha az alkotók céljai között nem a nézői szórakoztatás állt volna első helyen, hanem egy olyan nosztalgiázó párkapcsolati „home-videó” készítése, ami a könyv reklámanyagaként is könnyedén felhasználható. (Kiss Tamás)

 

Marc Roessler: Bob (2015)

Marc Roessler fekete humorú ötpercese és a gyermekded The Bookartist eltérő stílusuk ellenére is párdarabnak tekinthető kisfilmek, hiszen mindkét alkotás egy-egy foglalkozáson élcelődik. Sőt a Bob igazából egyszerre két szakmán is. A komikum egy félreértésből táplálkozik: a címszereplő meg nem értett művészként aposztrofálja magát, s csak fokozatosan derül ki, hogy a férfi nem a modern művészetek feltörekvő tagja, nem egy elvont performanszokkal előrukkoló alkotó, hanem egy merénylő.

A film a panaszkodással teli interjúrészleteknek hála működik, általuk életszerűbbé válik az azonosulás tárgya, de a bohózatokhoz illő lezárás és a párperces hossz csak egy ártalmatlan filmes kísérletté teszi a végeredményt. (Kiss Tamás)

bob

 

Nele Mueller-Stöfen: Am Strand (2015)

Vannak játékok, amik viccnek indulnak, de rosszul sülnek el. A 30-as éveikben járó Laura és Clemens egy komisz átveréssel tenné izgalmasabbá vakációját: a nő a szomszédságban nyaraló család előtt vaknak tetteti magát. Szélhámosságuk azonban csakhamar szimbolikus öncsalássá kerekedik.

Az inkább tévés színészként ismert Nele Mueller-Stöfen titkos ásznak tűnik a direktori székben, klasszikus vonalvezetéssel, de a kortárs német filmre (például Phoenix bár) oly jellemző érzékenységgel rajzolja fel egy zátonyra futott kapcsolat jellegtelenségét. A rendezőnő ügyesen altat, a pár nevetgélései mögött csak fokozatokban válik észlelhetővé a nyaralás, a séták, az éttermi ebédek üres rutinja. Fásultságukhoz maradéktalanul illeszkedik az észak-német tengerpart élettelensége.

Ezzel együtt az Am Strand mégis a megoldás, a feleszmélés filmje, hiszen a játék végére Laura már közel sem vak. Az utolsó képen felismeri a társas magány csapdáját, amit a megszokás és az elfojtásra kárhoztatott értékrendbeli különbségek vállvetve vájtak évről-évre mélyebbre. (Kiss Tamás)

amstrand

 

Paul Meschúh: Boat People (2016)

Miközben a médián keresztül napi szinten ismerkedhetünk az illegális bevándorlás hamis televalóságával, a kortárs filmművészet liberális érzékenységével ellenpontozni óhajt. Egyik oldalról valószerű helyzetekkel hoznak testközelbe menekülteket, migránsokat és olyan európai átlagembereket, akik valóban találkoztak már illegális bevándorlóval, a másik oldalról értelmezni is próbálják az összetett helyzetet. Nagyjátékfilmes szinten a világszintű koprodukcióban fogant Mediterranea vagy a szenegáli A halászcsónak számíthat értékes példának, kisfilmes fronton többek között Alessandro Palazzi Gas Station-jét illetheti dicséret.

Az osztrák származású rendező Boat People című filmje is aktuális, nyersen aktuális. Moussa és társainak lélekvesztője felborul a Földközi-tenger közepén, a baleset egyetlen túlélője végül egy tehetős európai házaspár yachtjához sodródik. A szomáliai menekült férfi egyetlen kérése, hogy csempésszék őt át a határon.

Paul Meschúh az egyetlen hajón játszódó történetet műfaji jegyek mentén bontja ki, miközben példázatot is igyekszik faragni a sztoriból. Mindkét rendezői elv megvalósul és működik, csak párhuzamosan valamelyest kioltják egymást. A thrillerszerű jelenetek maradéktalanul hozzák az összezártságból és a bizalmatlanságból fakadó feszültséget, a Boat People azonban mégsem e téren, hanem az emberség és a jogtisztelet határán veszteglő európai ember tükreként villant igazán. A házaspár tisztában van erkölcsi kötelességével, tetteiknek azonban gátat szab a sztereotip gondolkodás, a média táplálta félelem, a bűnrészesség tudata. (Kiss Tamás)

boatpeople

 

Szin Karolina

Szin Karolina az ELTE filmtudomány szakán végzett, majd grafikai- és product design tanulmányokat folytatott, többek között MOME-n. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik. Szereti a szép grafikájú filmeket, animációkat (Tomm Moore, Sylvain Chomet, Gabrielle Vincent munkái), a magával ragadókat (Iñárritu, Jamin Winans), a kortárs magyart, illetve az ehhez részben viszonyítási pontként szolgáló rendszerváltó alkotásokat. szin.karolina@gmail.com

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com