Értékelés: 5/10 Így értékelünk mi »


Dalibor Matanic The High SunEddig jó filmekről, vagy rosszabb esetben kevésbé jókról írtam, de Dalibor Matanićéról sajnos nem is lehet érteni, mit keres itt. És még a zsűri díját is megkapta. Talán gesztus lett volna a részükről?  A Zvizdan ellenpélda az egyébként jó filmekből álló Un certain regard-hoz. Alcím: Une certaine mégarde.

A franciául nem tudó olvasók kedvéért rövid magyarázattal kezdem. A szekció neve különleges nézőpontot jelent, ezzel játszottam el, hogy „bizonyos félrenézés” legyen belőle, az utóbbi szó a melléfogás értelmében, mert  nehéz megérteni, hogy mit is kereshet a film a fesztiválon. A címét, melyet „Tűző nap”-nak fordíthatnánk, szintén nehéz értelmezni, hacsak nem a heves nemzeti érzést szimbolizálja a nap, de ez nincs kifejtve a filmben.

Hirdetés

A szerkezete alapvetően érdekes lehetne, azon alapul, hogy Tihana Lazović és Goran Marković három különböző szerelmi történetet játszik el három különböző történelmi időpontban: a délszláv háború előestéjén (1991), kicsivel utána (2001) és a mai Horvátországban (2011). Ha jól fel lennének építve a karakterek, megmutathatnák a színészek, hogy mit tudnak, mert úgy igazán lenne tétje a dolognak. De a probléma minden pár esetében azonos – az, hogy tiltott a szerelmük, mégpedig ugyanabból az okból: az egyikük horvát, a másikuk szerb. Ráadásul néha nem is szerelemről, inkább kalandról van szó.

Az első epizódban még van valami élet, egy trombitás horvát fiú és egy szerb lány Zágrábba szeretnének költözni, de közben kiélesednek az ellentétek és a lány bátyja összetűzésbe kerül a fiúval – míg mögötte ott áll pár szerb katona, a másiknál csak a hangszer van. Valamit sejtet is a délszláv háború kegyetlenségéből, de nem mutatja meg igazán. Még a második egység sem indul rosszul, szerb anya és lánya visszaköltöznek egykori házukba – a horvátoknál a szétlőtt házak a szerbekéi, a határ másik oldalán pont fordítva. Egy horvát fiú hozza rendbe a házat, és míg az anya megpróbálja lányával megszerettetni, az kitartóan utálja elvesztett bátyja miatt. Az utolsó egység nem elválással végződik, így tekinthető előremutatónak, viszont az egész nagyon gyenge lábakon áll, csak telik, telik az idő, miközben nem rajzolódnak ki a jellemek, viszonyok.

Nagy gond, hogy a rendező nem tud vágni, egyes jelenetek messze sokkal hosszabbak, mint a történetben betöltött szerepük kívánná – például a kortárs részben van egy parti, ahol Luka és haverjai bedrogoznak. Ez mintha soha nem akarna véget érni. Nem tudom, mit csodáltak rajta annyira, hogy tíz percen keresztül kellett néznünk a színes fényekben delíriumban ugráló alakokat…

A rendező azzal nyitotta a filmet, hogy ő szakít a gyűlölettel, és a szeretet és szerelem mellett tanúskodik. Ez mind szép és jó, talán emiatt a gesztus miatt is választották be a versenybe, viszont az állásfoglalás kinyilatkoztatásán túl nem sokat nyújt a Zvizdan.

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments