Emmanuelle Bercot francia rendezőnő filmje méltán nyithatta meg a 68. Cannes-i filmfesztivált. A Fel a fejjel – vagy eredeti címén La tête haute – egy jól sikerült szociodráma egy fiatalkorú bűnözőről.
Malony külvárosi fiú, egyedül neveli anyja, vagyis nem neveli – épp ez a baj – mert maga is éretlen. Az ifjú főhős már hatévesen is a gyermek- és fiatalkori bűnözéssel foglalkozó bírónő elé kerül. Majd újra és újra, lopás, erőszakos cselekedetek miatt. Bő tíz év nevelődést kísérünk végig, de főleg a 13 és 17 éves kora közötti nehéz időszakról szól a film. Bűncselekmények, illetve a bírónő és a fiúhoz kiutalt nevelő fáradozásai váltogatják egymást, Malony pedig a különféle intézményeket, a javítóintézetet, a börtönt is megjárja. Nem véletlenül mondják, hogy a kamaszkor az élet egyik legtitokzatosabb, legnehezebb, legsötétebb korszaka, de ez a fiú esetében még megduplázódik: nem elég, hogy dacol a világgal, nincs előtte jó példa, nem tudja, mihez kezdjen magával.
A film árnyaltan mutatja be Malony nehéz fejlődéstörténetét, nem idealizálja a feleket: sem a fiatalkorú bűnözőt, sem a Benoît Magimel játszotta Yannt, aki összeverekedik a fiúval, sem a Catherine Deneuve alakította bírónőt, aki egyszerre szigorú és szeretetteljes, ahogy a középiskolai igazgatónőt sem, aki megalázó megjegyzéseket tesz a fiúnak, amikor félév javítóintézet után felvételizik az iskolába. A film narratív szinten nagyszerűen építkezik, a szereplők döntéseit ugyan nem mindig könnyű megérteni, mert nem mutatják ki érzelmeiket, viszont egy-egy finom jellel mégis vallanak: egy ellopott kendő, egy ajándékba adott kő, egy félszó, és ez a forgatókönyvet dicséri.
A színészi alakítások is kiválóak. Rod Paradot-nak, a nagy felfedezettnek ez az első szerepe, amatőr színész. Nehéz dolga volt vele Bercot-nak, hogy a nyers, problémás, nehezen szerethető fiút kihozza belőle, de kifogástalan a végeredmény. Catherine Deneuve – mint mindig – nagyszerű. Az anya a bírónő tökéletes, vagyis tökéletlen ellentéte: ápolatlan, siránkozik, szitkozódik, kiabál, félbeszakít. Sara Forestier félelmetesen hitelesen alakította a elhanyagolt kinézetű anyát, aki hol alpári, hol hisztérikus, hol ömlengő, egyszóval érzelmileg bizonytalan.
A színészi kvalitás maradéktalanul alátámasztja, amit sokszor hangsúlyoznak a gyerekek fejlődésével kapcsolatban, hogy a szülői példa nagyban meghatározza, hogyan viselkedik a gyerek. A fiú ugyanolyan meggondolatlanul, hevesen cselekszik. Jellemző, hogy közvetve, de sokszor az anya sugall olyan dolgokat, amik a bűnhöz vezetnek, viszont őt magát nem vonják ezért felelősségre. Szereti a gyerekeit, hogyne, csak… A fiát erős kapocs fűzi hozzá, mert szeretetre vágyik, csak nem meri kimutatni, csak a dac marad és a motiválatlanság. Meg kell látnia, hogy magáért kell cselekednie, ezt igyekszik belesulykolni a nevelő és a bírónő is. Csak tenne úgy… De megváltozni nehéz.
Ahogy a rendezőnő mondja, a Charlie Hebdo merénylet után különösen előtérbe került a kérdés, hogyan és miért lesz valaki bűnöző és miképp lehetne ezt megakadályozni. Az alkotók szándékosan nem akartak Malonyból bevándorlót faragni, mert nem ez a lényeg. A hátrányos helyzetű gyerekeket rá kell – csak nem mindegy miként – vezetni arra, hogy a saját érdekük, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A semmirekellők előítéletével megküzdve segíteni kell nekik célt találni az életben. Erről a küzdelemről szól a Fel a fejjel.
Ahogy a közelmúltban bemutatott, külvárosi lányokról mesélő Csajkor, A Fel a fejjel is nagy érdeklődésre és elismerésre tarthat számot. Emmanuelle Bercot a Betty-mobil után még egy nagyszerű filmet készített.
