Magazin

CineFest 2016: „Az út az útról szól” – Ha nem köt a föld

hanemkotafoldGrúziában járunk, Tbillisziben, ahol a Ha nem köt a föld című dokumentumfilm hét gördeszkás srácot ismertet meg velünk közelebbről. Látszólag összetartó kis csapat ők, együtt fedezik fel a deszkázásra alkalmas terepeket is. Ha egyenként a többiekről kérdezik őket, kiderül, hogy alig tudnak egymásról valamit, „deszkakapcsolat” ez, a hobbijuk köti össze őket. Ám ahogy előrehaladunk a filmben, ráérzünk, hogy egymás mélyebb ismerete nélkül is összetartoznak ők. És a végére megértjük, hogy a reménytelenség érzése köztük a ragasztó.

Kedvenc gördeszkapályájuk egy félbemaradt épület, ennek a betonóriásnak a tetején gyülekeznek nap mint nap, hogy szédítő mutatványaikkal elszórakoztassák magukat és egymást. A félbemaradt torzóépület akár saját elakadt életük metaforája is lehetne. A fizika törvényei azonban alig hatnak rájuk, úgy pörögnek-forognak a levegőben, mintha súlytalanok lennének. Nívós cirkuszi mutatványnak is beillik, amit művelnek, és akadnak pillanatok, amikor kikerekedett szemmel, visszatartott lélegzettel drukkolunk, hogy jó ég, csak ezt a figurát túlélje a srác! A megrekedés és szárnyalás e kettőssége az egész filmet áthatja, különös dinamikát teremtve ezzel.

De mi végre is ezek a céltalan gördeszka attrakciók, a végeláthatatlan elrugaszkodások, repülések és földet fogások? A „nyomkövető” dokumentumfilm erre a kérdésre kutatja a választ, s ahogy az otthonukba is követjük a fiúkat, lassan feltárul előttünk a hétköznapi világuk. A Ha nem köt a föld különböző helyszíneken játszódó, rövid kis epizódbuborékokból áll össze, így állandó mozgásban vagyunk, nincs megállás. Míg a fiúk pörögnek-forognak, a szusszanásnyi szünetekben a kérdező életről, halálról, szabadságról, mennyről és pokolról faggatózik, s ők néha lakonikus, máskor filozófiai mélységű válaszokkal szolgálnak. Ahogy utunk során szemrevételezzük az előttünk apró részleteiben felfeslő, koszlott városrészt, ahol a srácok élnek, megértjük, hogy arra a kérdésre: „Mi az abszurd?”, az egyik fiú miért vágja rá rövid tűnődés után: „Tbilliszi”.

hanemkotafold1

És valóban, az egyébként gyönyörű városnak ez a sivár része csak abszurdként élhető át lepukkant utcáival, zsíros ételszagot árasztó, kopár aluljáróival, ahol a fiúk brahiból a járókelők között cikáznak nap mint nap. Számukra ez a Tbilliszi jelenti életük színterét, és a fiúk különbözőképpen viszonyulnak a városukhoz. Van, akinek leghőbb vágya örökre megszabadulni innen és nyugaton élni, de többen közülük nagyon is kötődnek ide, nem hagynák el, pedig kimondatlanul is érzik, hogy Grúzia nem tartogat számukra nagy jövőt. Ezért nincs kedvük tanulni se, akad köztük, aki otthagyta az iskolát és csak teng-leng egész nap. Mihez is kezdjen a tanulással, hiszen „legfeljebb egy taxis lehetek“. Azért meg nem érdemes.

Útközben részeseivé válunk egy utcai LMBTQ tüntetés durva feloszlatásának, és a fiúk otthonaiba lépve, a televízióból áradó hírekből lassan kibontakozik előttünk a politikai és társadalmi problémákkal küzdő posztszovjet ország hétköznapjainak brutális valósága. A dokumentumfilmbe ügyesen belekomponált televíziós híreket nézve joggal gondoljuk azt: igen, ide legalább egy gördeszka kell, hogy ha csak pillanatokra is, de eloldódjunk a talajtól!

hanemkotafold2

A film megpróbálja azt is körbejárni, hogy a kiúttalanság milyen menekülési pályákat kínál a fiúknak. A tesztoszteront levezető gördeszkázáson túl valamennyien szeretnek virtuális számítógépes játékokkal eloldódni a valóságtól, egyik ilyen kedvencük a Warcraft. Ám szívük mélyén érzik azt is, hogy a videojáték nem megoldás az életükre. Arra a feltett kérdésre, hisznek-e a tündérmesékben, lakonikus válasz érkezik: „Nem. Mert úgyis vissza kell jönni. Ebből itt nem lehet kiszállni.” Egy srác önpusztító módon maga lepi el tetoválásokkal a testét, „jófajta fájdalom ez, amit érzek”kommentálja a tűszurkálást. Az álom is gyakran segítségükre siet: az egyik srác elmondása szerint olyankor érez boldogságot, „amikor alszom“, a másik fiú akkor éli át a szabadság érzését, mikor álmában zuhan.

„Az út az útról szól mondja egyikőjük. Bölcsességének kitűnő vizuális megjelenítése az a jelenet, amikor sötétedéskor a hét srác nagyokat kurjongatva egy kanyargós műúton száguld gördeszkán. Valóban, az út az útról szól akkor is, ha őket nem vezeti sehova, menniük mégis muszáj rajta.

A Ha nem köt a föld eredetisége témaválasztásában rejlik. Alkotói a szép ősi város, Tbilliszi „árnyékos” oldalán oly módon követik nyomon a társadalom mélyén élő gördeszkás srácok hétköznapjait, hogy a sorsukon keresztül átérezzük, Grúzia szó szoros értelmében „talajvesztett”, jövőkép nélküli ifjúságának gondját-baját. A néha meghökkentően őszinte kérdésekre adott válaszaikkal a fiúk kendőzetlen betekintést adnak világukba, ahonnan kitörniük szinte lehetetlen. A film politikai-társadalmi atmoszférája nyomasztó ugyan, de a srácokról készített intim portrék üdítően hatnak, a gördeszkás mutatványaik pedig lélegzetelállítóak. Ebben nagy érdeme van a deszkások mozgását különleges nézőpontokból is követő, kitűnő operatőri munkának.

A film végén a fiúk eljutnak a tengerhez, s a végtelen szabadság illúzióját keltő víz partján önfeledten, egymással incselkedve gördeszkáznak végig. A Fekete-tenger parti jelenet szép és talán reménykeltő befejezése a filmnek. A kérdés csak az, vezet-e út innen tovább? A választ persze nem tudhatjuk, ám a film hozzásegít, hogy legalább elgondolkodjunk a sorsukon.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com