Értékelés: 6/10 Így értékelünk mi »


harom_szin_feherKrzysztof Kieslowski már-már bosszantóan talányos a Három szín-trilógia második darabjában, az egyenlőséget bemutató Fehérben.

A Három szín-trilógia második darabja más okokból bizonytalanítja el a nézőt, mint a Kék tette. Meglepő, hogy a Fehér mennyire különbözik az első filmtől: a Kék süket csöndje és drámai tétje után a Fehér a nevetségesen profán valóságba kalauzol. A történet majdhogynem felháborítóan kisszerű: a lengyel Karelt (Zbigniew Zamachowski) elhagyja francia felesége (Julie Delpy), mert a férfi impotens. Karel az utcára kerül, majd egy honfitársa segítségével visszajut Lengyelországba – itt nem teljesen tisztességes úton sikeres üzletember lesz, és végül bosszút áll a szívtelen nőn. A Kék esetében csak az okozott kihívást, hogy rendet vágjunk a kínálkozó szimbólumok dzsungelében; a „nagy egész” jelentése viszont kézenfekvőnek, mégis nagyon mélynek tűnt. A Fehér, az egyenlőség filmje ellenben bosszantóan felszínesnek és egyszerűnek látszik. Ennyi lenne az egész? Emiatt akár méltatlannak is érezhetjük a Fehéret arra, hogy a Kék (és a Piros) mellett álljon.

harom_szin_feher_2A hétköznapi történetet önmagában is nehéz elfogadni, de még furcsább belegondolni, hogy a trilógia „játékszabályai” szerint a nyilvános megaláztatás utáni bosszúról szóló film az egyenlőséget mutatná be. Eszerint a kezdeti egyenlőtlenség után a joviális fodrász főhősnek ugyanolyan gonosszá kell válnia, hogy bosszút állhasson a feleségén, mint amilyen a nő volt – az viszont nem derül ki világosan, Karelben az elégtétel vagy a szerelem munkált a merész terv kifundálása közben. Csak használja a nő eszközeit, vagy azonosul velük? Emiatt az sem egyértelmű, hová fut ki a film, vagyis pontosan mit akart mondani Kieslowski: a talányos befejezésben vajon a beteljesült bosszút vagy az egymásra találást látjuk?

Hirdetés

harom_szin_feher_3Hogy miért ez a film tűnik a leggyengébbnek a három közül, ahhoz Roger Ebert megállapítása adhat kulcsot. Ebert szerint a Kék anti-tragédia, a Fehér anti-komédia, a Piros pedig anti-románc. A legendás kritikus nem fejti ki bővebben a gondolatot, pedig van különbség abban, hogy a filmek hogyan tagadják meg a műfajukat. Míg az első és a harmadik film tulajdonképpen teljesíti a követelményeit, csak nem a várt helyen (a Kék tragédiája már az expozícióban lejátszódik, a Piros románca pedig csak a zárlatban kezdődik), a Fehér csak nyomokban tartalmaz néhány vígjátékra jellemző elemet (kisszerű főszereplő, aki ráadásul impotens; gyerekes bosszúvágy; hihetetlen fordulatok), de nevetni sosem támad kedvünk.

Mi marad egy vígjátékból, ha hiányzik belőle a vicc? Valami furcsán üres képződmény, amely viszont jelen esetben ugyanúgy felkínálja a szimbólumok keresgélésének lehetőségét, mint a trilógia másik két darabja. Csakhogy ez a film sokkal kevésbé csábít a továbbgondolásra, mint a társai – talán mert kellemetlenebb, tüskésebb alkotás. Ráadásul ha a filmen kívülre is követjük a szimbolikát, kitölthetjük a műfaj tagadása okozta hiányt, de az ebben rejlő távlatok rögtön agyon is nyomják a Fehéret. Gonosz nyugat-európai nő, szegény, impotens kelet-európai férfi, akiknek az egyenlősége a bosszúban születhet meg… mindegy is, hogy Karel útját felemelkedésként vagy lealacsonyodásként értékeljük, ez az egész soknak tűnik – nem is érdemes belemenni.

A fehér szín felhasználása ezzel szemben sokkal elfogadhatóbb: a kékhez hasonlóan hangulati elemként van jelen, elsősorban a kopár, kietlen lengyel környezetben jelenik meg – a fehérséghez kapcsolt tisztaságnak ellenben nyoma sincs, ami elsőre talán meglepő lehet. A film vizualitása tehát ugyanúgy a hiány felé mutat – ha a rendező célja a Fehérrel az üresség bemutatása volt, akkor mindenképpen célt ért.

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments