Fesztivál Filmszemle

Csernobil öröksége: A Zóna

Pécsi bemutatója után végül december 6-án, Budapesten, a magyarhangya szervezésében is debütált a csernobili atomkatasztrófáról szóló Csernobil öröksége, melyet közel teltház előtt vetítették le a Corvin Moziban. A szinte oknyomozói precizitással készült film végig sikeresen szembesíti a nézőt azzal, hogy a katasztrófa valós – és a probléma köztünk él.

A bemutatás ott kezdődik, ahol általában a televízióban látott magazinműsorok tényfeltáró adásai véget érnek: az utóéletnél. Maczelka Márk és Bendarzsevszkij Anton, az elsőfilmes alkotókat részleteiben eltérő, ám végcélban teljesen azonos célok motiválták a film elkészítésében: szerették volna megmutatni, hogy mi minden történt a Csernobili Atomerőművel és környékével 1986. árpilis 26-a után. Érdekes módon a rendezőpáros nem azt hozza filmjében, amit a téma alapján feltételeznénk: igyekeztek objektíven viszonyulni mindahhoz, ami 25 évvel ezelőtt bekövetkezett. Az a fajta explicitás, ami egyébként az ismeretterjesztő televíziók sajátossága, nincs jelen a filmben – például sehol nem látunk sugárfertőzéstől szenvedőket –, ennek ellenére mégis élvezhető, érdekes és részletes dokumentumfilmet kap a néző. Sokkoló képsorok helyett tabutémák, riportok, és ami a legfontosabb – valós karakterek kerülnek vászonra, így adva egy igazán színes képet a néhol már szerethetővé váló hétköznapi emberekről. Azzal a különbséggel, hogy ezek a hétköznapi emberek valamilyen módon kapcsolódnak az atomkatasztrófához. Van, aki néhai munkájának helyszíneként emlékezik a reaktorra, míg van, aki csak átélte a ’86-os robbanást, és csak az emlékeit meséli – és akad olyan is, akinek a közelmúltig a munkahelye volt a roncsolódott reaktor.

A  kérdések száma végtelen Csernobillel kapcsolatban – ezt a Csernobil öröksége alkotói is pontosan tudják. A téma alapos körüljárására közel 5 hónapot áldozott a film fiatal készítőpárosa, sikeresen elősegítve azt, hogy a feldolgozás több aspektusból is megtörténjen. A doku így felosztásaival, epizódcímeivel olyan érzetet kelt, mintha a néző egy élő aktát nézegetne. A könnyen elkülöníthető blokkok valós karakterekkel, magával a körülbelül 20-30 km sugarú szennyezett zónával, és az egykoron az atomreaktorokat szolgáló munkásoknak épített halott várossal is foglalkoznak.

Bármennyire is a tiszta valósággal próbál ránk hatni a film, meglepő fordulatok itt is előfordulnak: ilyen például a ’86-ban felrobban 4-es blokk köré vont szarkofág biztonsági szintje, szavatossága és funkciója, de kontrasztot ad a dokumentumfilmnek Pripjaty, a szellemváros és Szlavutics, az új szuperváros bemutatása is. Előbbivel kapcsolatban ugyan csak kis mértékben, de itt is előjönnek a médiából már ismert képsorok, úgy mint a soha nem használt, május 1-re készült vidámpark dodzsemek vagy az elhagyatott, alig használt iskolaépület, ám szerencsére ezek jól beleillenek a film felépítésébe. A riportalanyok kikérdezése dokumentumfilmhez illően itt sem maradhat el, a film pedig a műfaj további bejáratott eszközeivel is él: archív felvételeket és frissen forgatott anyagokat egyaránt láthatunk. A felhasznált elemek hivatkoznak a nemrég felvett részletekre és a megszólaltatott szakértők, túlélők és egykori munkások által nyilatkozottaknak is dramaturgiai helye, funkciója van.

A csernobili atomkatasztrófa óta eltelt 25 évben nem sokat lehetett hallani a térségről, ami elszenvedte – és szenvedi a mai napig is – az Atomerőmű 4-es blokkjában történtek következményeit. Ennek állít audiovizuális emléket a Csernobil: A zóna öröksége.

Avatar

Derzsi Vanda

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..