A Tokyo Anyway, a héten megrendezett Francia Nyelvű Belga Filmnapok nyitófilmje érzékeny bepillantást enged a brüsszeli – de bármelyik európai nagyváros – fiataljainak örömeibe és problémáiba. A gond ugyanez: hogy csak belepillant, az igazán mély lényeget nem tudja feltárni. Camille Meynard rendezői debütje azért még adhat okot jobb folytatásra.
„A nők elmondani akarják problémákat, a férfiak pedig megoldást keresnek” – valami ilyesmit ír Johan Gray A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek című könyvében. Ez a gondolat visszhangzik egy kora 30-as pár konfliktusában. Miközben a nő kibeszélve próbálja feldolgozni nehézségeit, a férfi a barátja kezébe szorult üvegszilánkot szedi ki. Hiába, másképp próbáljuk megoldani problémáinkat.
Tokyo Anyway – érdekes szójáték a film címében, hiszen az eredetileg „egyébként”, „valójában” jelentéssel bíró kifejezés itt sokkal inkább szabadabban fordítható: bármilyen úton, bármi áron, mindenképpen. A fiatal modellsrác Félix (Benjamin Ramon) élete nagy lehetősége, karrierjének kirobbanó sikere előtt áll – ha elfogadja a megnyert tokiói ösztöndíjat. Ő mindenképpen szeretné. Élettársa, Camille (Violette Pallaro) azonban nem csak egyszerűen nem akarja elhagyni Brüsszelt. Hogy mi még a gond, nem beszélik meg, csak mi, nézők tudjuk. Gyerekük lesz.
Kettőjük helyzetét két másik karakter, barátaik színesítik. Faustine (Emilie Maréchal) a brüsszeli adminisztrációban workaholic fiatal, intelligens, csinos, céltudatos, de egyedülálló nő, aki gyakran érzi magát a politika és a lobbisták játékszerének. Az ő szöges ellentéte Armel (Antojo), a brüsszeli wannabe Che Guevara, a pesti romkocsmák csaposa lehetne, aki sötét titkokat hordoz magában, keresi a helyét, de a dac nem engedi, hogy utat találjon.
Nehezen érezzük át, hogy itt valóban döntéshelyzet van, minden egyes szereplőknek meg kell találnia a megfelelő irányt az útelágazásban.
Camille Meynard, fiatal belga rendező elsőfilmje a Tokyo Anyway, amelyben érezhető a fiatal alkotó mindennapos tapasztalata az emberek, speciálisan a nagyvárosban élők szokásos problémáiról, alkotásában azonban kicsit talán a kelleténél jobban elengedte a színészek kezét. Az Urániában rendezett vetítés előtt maga is elmondta: nagy teret adtak az improvizációnak, nagyjából klasszikus forgatókönyv nélkül, saját emóciójukat is hozzátéve alakult ki a szereplők személyisége és ezáltal a film formája, kicsit hangulata, egyáltalán az egész történet.
A film alaptörténetében – és a rendező külsejében (!) – emlékeztet az itthon tavaly végigsöprő VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című alkotásra. Amíg azonban Reisz Gábor amúgy súlyos társadalmi kérdések esetén is merte vállalni a vígjáték műfaját, addig belga kollégája sokkal komolyabbra, drámaiabbra vette a figurát. Elsőfilmes rendezőként hiteles módon nyúlt ugyan a felnövéstörténethez, számunkra azonban mégsem ez marad meg leginkább, hanem a szereplők alapkonfliktusa és magára hagyatottsága, akár még egy párkapcsolatban is.
Egy erős alapot, a világon mindenhol érthető problémakört vettek alapul az alkotók, azonban kicsit elaprózták, az egyetlen születésnapi tortás jelenetet leszámítva, nagyjából súlytalan a szereplők drámája, nehezen érezzük át, hogy itt valóban döntéshelyzet van, minden egyes szereplőknek meg kell találnia a megfelelő irányt az útelágazásban. Talán egyik leghálásabb zsáner a coming of age, és a 20-30-as éveik fordulóján lévő, már épp hogy nem teljesen pályakezdő fiatalok generációváltása éppen a jelen filmben látható dilemmákkal van kikövezve. Magas labda, jó alapanyaggal, amit sajnos nem csaptak le. Így maradnak az amúgy jól sikerült apróságok, a tehetséges színészi alakítások, a jól megrajzolt és átgondolt karakterek és atmoszféra. Camille Meynard ígéretes és érzékeny rendező, akinek van még hova fejlődni, ám ez egyszerre jó és rossz hír.