Értékelés: 7/10 Így értékelünk mi »


eletahatarmenten1Izraelt a folyton forrongó Gázai övezettől egy két kilométeres határsáv választja el. Az izraeli hadsereg által felügyelt zóna mindkét oldalán közösségek, családok élnek, bízva a háború végében, de legalább a minél hosszabb ideig tartó tűzszünetben. Sokan azért nem hagyják el otthonaikat az állandó fenyegetettség ellenére sem, mert ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy ne kelljen éjt nappallá téve dolgozniuk azért, hogy fenntartsanak egy otthont és eltartsák gyerekeiket. Az Élet a határ mentén főszereplő családja is egy nehéz döntést követően csatlakozott egy kibuchoz Kfar-Azában, miután már hat hónapja csend honolt a területen.

Míg Tel-Aviv térségében sok mindenről le kellett mondaniuk, és a szülők alig látták a gyerekeket, addig az új otthonban úgy élhetnek, mint egy boldog család. Attól eltekintve, hogy egy rakéta bármelyik pillanatban átütheti a házuk tetejét. Az első vörös riasztásig pedig tényleg egy idilli környezetben éldegélő vidám közösség mindennnapjait láthatjuk, a végeláthatatlan kerítés pedig csak passzív díszletként emlékeztet a helyszínre. Azt viszont mindenkinek meg kell tanulnia, hogy vörös riasztás esetén a bombabiztos földalatti búvóhelyeken van a családok helye.

Az első hónapokban, amíg a rakétatámadást jelző éles vörös riasztás csak elméleti síkon létezik, a gyermekek a mindennapi élet részévé fogadják, „vörös riasztásosat” játszanak, élvezettel használják az újonnan elsajátított ismeretet. A szülők is az élet velejárójaként kezelik a gyakorlatokat, elhiszik, hogy a veszély távoli. Az első rakéták becsapódása után azonban a gyermekek észreveszik, hogy anyjuk fél, és hiába a katonaságot megjárt apjuk nyugtató szavai, édesanyjuk mintájára anélkül kezdenek el félni, hogy tudnák, mitől is kell pontosan.

Hirdetés

eletahatarmenten

Mondhatni, elkezdődik az extrém körülmények közötti gyereknevelés. A szülők felismerik, lényegében ők határozzák meg, a gyerekek hogyan fognak hozzáállni az egész szituációihoz és a veszélyhez, illetve hogy példaképnek kell maradniuk akkor is, ha legszívesebben elmenekülnének vagy elbújnának. Itt nagyon fontos elmondani, hogy a szereplők annak ellenére sem mutatják a gyűlölet egyetlen halvány csíráját sem, amikor a robbanások kézzelfogható közelségben hallatszanak. Teljesen mindegy, hogy kik bombáznak, hogy milyen irányból jön a rakéta, a cél a család egyben tartása.

Amennyire tudja, a közel egy órás film kerüli a politizálást, a körülmények csupán néhány televíziós híradásból, illetve a képernyőn megjelenő évszámokból derülnek ki. Ráadásul azáltal, hogy még a film elején megmutatják, a palesztin oldalon ugyanolyan lakóépületek vannak, mint az övéik, jelzik, hogy a fejük fölött tomboló háború mindkét oldalán ártatlan családok próbálnak jobb megélhetést biztosítani csemetéik számára. Ez nem az ő háborújuk, viszont az ő életük, az ő otthonuk. Éppen ezért, ha a hevesebb bombázások alatt kénytelenek is meghúzni magukat a veszélyzónán kívül élő rokonaiknál, minden lehetőséget megragadnak, hogy visszatérjenek. Ugyanúgy, ahogy a vulkánkitörések elcsendesedése után is mindig újra benépesül a közvetlen veszélynek kitett település.

 

A vörös riasztásra tehát szerencsés esetben van megoldás, a búvóhelyen, illetve a pár napos távollét alatt át lehet vészelni a kritikus időket, de – hogy az anya címben idézett kérdésére megadjam a választ is – a legrosszabb várni a vörös riasztásra. Úgy élni, hogy nem tudhatja az ember, hogy egy buli alatt, esti mese olvasása közben, vagy akkor szólalnak meg a szirénák, amikor a kislány egy buszon ül, valahol a városban. Mert ha akkor kezdődik a támadás, amikor épp a búvóhelyen ül az egész család, az egy kissé mégiscsak megnyugtató tud lenni.

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments