szoboszlay-peter-2015-01

Az idei KAFF zsűriében a főleg a hetvenes években készített filmjeiről ismert Szoboszlay Péter is helyet kapott. Találkoztunk, beszélgettünk. Közben egy kis időutazást is tettünk.

Hirdetés

Éppen a Kecskeméti Animációs Filmstúdióból jövök. Ön is tagja volt a Stúdiónak hosszú éveken keresztül. Mikor is?

Mint ismert, a Kecskeméti Animációs Filmstúdió 1971-ben a budapesti Pannónia Filmstúdió vidéki műtermeként jött létre. Én később, 1981-ben, már húszéves budapesti munka után, a Pannónia Filmstúdió rendezőjeként jöttem Kecskemétre. Az igaz, hogy aktuális, napi munka jelenleg nem köt a Stúdióhoz, de most is aktív tagja vagyok.

Az idei KAFF-on a magyar animációs versenyfilmek nemzetközi zsűrijének tagja. Milyen viszony fűzi a KAFF-hoz?

Az első fesztiválok (1985-től) még olyan igazi, amatőr felbuzdulásnak számítottak, mindenki nagyon aktívan részt vett bennük, tényleg közös ügyünk volt; díjakat, emblémákat terveztünk, segítettünk a berendezésben, képeket paszpartuztunk, stb. szóval, amit lehetett, mindent magunk csináltunk. A KAFF mára már egy nemzetközileg elismert, nívós animációs filmfesztivállá nőtte ki magát, ahol rang és megtiszteltetés jelen lenni és részt venni.

Mi a véleménye zsűritagként az idei felhozatalról?

A zsűri közös véleménye volt, hogy ebben az évben a rövidfilm és a diákfilm színvonala nagyon erős. A diákfilmek meglepően nagy társadalmi érzékenységet mutattak, ebből adódóan a látásmódjuk is borúlátóbb volt. Tulajdonképpen ez számomra szimpatikus megközelítés, mivel én is inkább a borúlátó filmkészítők közé tartozom. Én is mindig a kátyú jelenlétét veszem észre először.

Az Ön filmjei közül is láthattunk néhányat, többek között a Sós lötty, Rend a házban és Hé, Te! című munkáit. Furcsa kettősség jellemzi ezeket a filmeket.

Igen, a zsűritagok egy-egy filmösszeállítással szerepeltek a fesztivál műsorán. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A filmjeim szemléletét talán az határozza meg leginkább, hogy én, aki még a háború előtt születtem, nagyon sok nyomorúságot, megnyomorítottságot, erőszakot, tragédiát láttam és érzékeltem, szerencsére csak közvetve. De a hatásuk így is maradandó.

Talán ebből adódik, hogy meglehetősen nagy érzékenység van bennem minden igazságtalanság, erőszak és kirekesztés láttán. És azt hiszem, természetes, hogy ennek a filmjeimben is helyet akartam adni. A hatvanas-hetvenes években készült filmjeimben mindezt valahogy ki is tudtam fejezni, anélkül hogy ebbe a cenzúra, vagy nevezzük bárminek is, beleszólt volna.Természetesen ezeknek a filmeknek az elfogadása és bemutatása nem volt egyszerű ügy; volt egy kis fárasztás. De ez benne volt a játékban. Semmi sem történt velünk egyeztetve.

Szoboszlay Péter: Rend a házban (1970)

Szoboszlay Péter: Rend a házban (1970)

És sokan is látták ezeket a filmeket, míg a maiakat szinte csak a fesztiváljárók élvezhetik.

A „sokan” nagyon relatív. Az első filmjeim még abban az időben készültek, amikor a mozivászon volt az egyedüli megjelenési helyünk. De mondhatjuk, hogy ennek ellenére a filmjeinket sokan látták. Bár ez az akkori mozi-szisztéma ma már szinte elképzelhetetlenül szűk nyilvánossági fórum volt, a filmjeinkről mégis élő, szinte napi visszacsatolásokat (újságok, szakkritikák, stb.) visszajelzéseket kaptunk. Viszont mi előre soha nem tudtuk, hol és mikor vetítik a filmjeinket. A filmek forgalmazása tőlünk független terület volt, amelyre nem volt rálátásunk.

Érdekes, hogy nem tettek semmit ezeknek az erős kritikai éllel rendelkező munkáknak a bemutatása ellen.

Ezen én is csodálkoztam. Bár bizonyos fokig ez meg is magyarázható. Sokféleképen lehetett értelmezni ezeket a filmeket. Direktben nem lehetett, vagy csak nagyon körülírva lehetett bármit is bírálni. Azt nem lehetett mondani, hogy milyen dolog az, hogy én munka után fél órát állok sorba kenyérért, mert rögtön megkaptad, hogy csak 3.60-ba kerül, és ne járjon a szád!

Az én filmjeim sem közvetlenül, X-et vagy Y-t bírálták. Lehet a filmjeimet úgy értelmezni, hogy a háború előtti és alatti fasizmusra reflektálnak. A filmek természetesen arra is céloznak, de leginkább a bennünk lévő fertőzöttségre. És én úgy érzékelem, hogy ez a fertőzöttség mind a napig jelen van az életünkben. A rendszerváltás után az ember csak csodálkozott, hogy milyen hosszú ideig tart a lappangási idő. Iszonyú idővesztésbe kerültünk.

És most? Hogyan tovább? Mi az, ami most foglalkoztatja?

Egy könyvet írni Orosz Anna Idával közösen. Összefoglalni azt a több mint ötven évet, melyet az animációban töltöttem, s ugyanakkor reflektálni arra is, mi minden történt az animációban ez idő alatt. Ugyanis, amikor a Pannónia Filmstúdióba kerültem (1961), az animációs filmgyártás – főleg a rajzfilmgyártásra gondolok – technikai, technológiai felépítése, munkamódszere még teljesen olyan volt, mint az ősidőkben. Azóta pedig hatalmas utat járt be úgy a magyar, mint a nemzetközi animációs film.

Hiánypótló darab lenne, régóta tartozik a szakma valami hasonlóval…

A közelmúltban született néhány, a magyar animációval foglalkozó könyv, tanulmány. És újabbak közeli megjelenéséről is tudok. De az igaz, hogy a magyar animációs filmmel foglalkozó szakirodalom nem nagyon gazdag. Persze én elsősorban nem szakkönyvet szeretnék írni, inkább valamilyen szubjektív beszámolót az életemet szinte teljesen betöltő nagy kalandról, az animációról.

Amíg a könyv készül, dolgozik valamin? Hogy telnek a napjai?

Sajnos, nekem is épp úgy rohannak a napjaim, mint bárki másnak. Filmen most nem dolgozom, de ebben a tanévben is, mint a megelőző tizenöt évben, a Képről Képre animációs filmműhelyt vezetem az Kecskeméti Ifjúsági Otthonban. A hetente egy délutános intenzív foglalkozások, amolyan szellemi, szakmai ébrentartásra is nagyon jók. Két kolléga közreműködésével, 10-15 éves gyerekekkel (a mozgókép generációjáról van szó!) igyekszünk  megismertetni az animáció titkait. Miután a műhely itt van az Ifjúsági Otthon épületében, ha akarja, megmutatom a termünket… (Majd felmegyünk a KIO szűk lépcsőjén a Rajzterembe.)

szoboszlay-interju-02

A rajzterem

Hogyan kell elképzelni egy ilyen műhely működését?

A műhely 10-12 fős létszámmal működik. A 3 órás foglalkozásokon, amelyek főleg gyakorlati órák, a gyerekek animációs filmet, filmecskéket csinálnak, azaz, azt csinálnak, amihez éppen kedvük van: kipróbálhatják a különböző animációs technikákat, rajzolhatják, animálhatják az ötleteiket, stb. A tevékenységük alapja azonban mindig a kézműves munka, a rajzolás, a festés, a gyurmázás, a makett készítés, a kreatív képformázás stb. Maga a képrögzítés is klasszikus módon, kamerán keresztül történik, és a filmek elkészítésében csak mindezek után kerül sor a számítógép és a számítógépes program használatára. Most hétfőn kezdünk éppen egy egyhetes nyári workshopot 9-13 éves gyerekekkel, akik nagy része még soha nem találkozott az animációval. Kíváncsi vagyok..

És az elkerülő tanítványokról van hír? Úgy jönnek ide, hogy a jövőben is ezzel szeretnének foglalkozni?

Én azt hiszem, hogy az idejövő és itt ragadó gyerekek ezt az egészet egy érdekes, kreatív játéknak, a gyerekkoruk egy (talán hasznos) részének tekintik, ami aztán a kamaszkorral elmúlik. Mindenféle más dolgok jönnek helyette: csajok, továbbtanulás, érdeklődésváltás stb., ami természetes. Egy-két gyerek van, aki visszajár, aki esetleg pályának is választja majd az animációt.

A gyerekek vörös tájban című 2013-as filmje szintén gyerekek rajzaiból készült. Hogyan jött az ötlet, hogy gyerekrajzokat használjon fel?

Ebben a filmben nem csak a gyerekek rajzait használtuk fel, hanem magában az animálásban, az elmondott történetek életre keltésében, megmozgatásában is részt vettek a devecseri gyerekek. Olyan gyerekek, akik addig azt sem tudták, hogy létezik ilyesmi.

Én azonban a kezdetektől tudtam, hogy az animáció készítésnek, a mozgóképben való kibeszélésnek, nagyon erős a terápiás hatása. És ebben a vörös iszap katasztrófáról szóló filmben éppen azt akartam, hogy maguk a gyerekek meséljék el szóban és mozgóképben az akkori élményeiket, történeteiket.

Először egy háromnapos workshopra mentünk le Devecserbe, anélkül, hogy bármilyen biztatásunk lett volna filmcsinálásra. Felajánlkoztunk, és azt mondták, hogy persze, gyertek. Ez volt az ismerkedésünk.

Nehézkes volt a film kezdeti fázisa…
A gyerekek hogyan élték meg mindezt? Hogyan zajlott a munka?

A film előkészítésével, pályáztatásával eltelt egy év. Az átélt drámai történeteket úgy próbáltuk előcsalni, hogy egy hatalmas, üres (letarolt) terepasztalon építtettük fel velük a pusztítás előtti Devecsert. Ők pedig, miközben rakosgatták a házakat, keresték, próbálták megtalálni a patak medret, a híd, az utcák helyét, elkezdték mesélni az odakötődő emlékeiket is. Az volt a célunk, hogy a gyerekek rajzolják és beszéljék ki magukból a történteket.

A munka különben mindenki, az ottaniak és az odatelepült munkatársak számára is egy életre szóló, nagy élmény volt.

A foglalkozáson részt vevő gyerekek rajzai.

A foglalkozáson részt vevő gyerekek rajzai

Mi lett a film sorsa?

Mint általában a magyar rövidfilmeké, nyomon követhetetlen. Nem ismerem a filmem „életútját”. Természetesen, mint minden filmkészítő, én is szeretném, hogy minél több néző lássa a filmjeimet, de ennél a filmnél ez még fontosabb lenne. Szerettem volna, ha a filmemmel együtt, maga a vörösiszap katasztrófa is jobban bekerül a köztudatba.

Pedig a film témája és technikája is indokolná…

Sajnos ez a különbség a megelőző kor betiltó cenzúrája és a mostani korszak közömbössége között. Ebben a közegben minden elalszik.

Publicitást csinálni bárminek is nagy erőfeszítésbe kerül, ami már túl van az alkotó lehetőségein.

Fotó: KAFF 2015

Szoboszlay Péter

, , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments