Azt mondják, kevés olyan dolog van az ember életében, ami békeidőben annyi érzelmet hívna elő, mint a sport. Az Együtt – Hajrá, KOREA! ezt a tételt maximálisan bizonyítja. Annyi különbséggel, hogy még háború is van. Észak dél ellen a bársonyszékben, észak dél mellett a pingpongasztalnál. Aktuális gondolatok a berlini fal leomlásának évfordulója környékén egy jóval bonyolultabb nemzeti kapcsolatról.
Valós történetet dolgoz fel a héten zajló Koreai Filmnapokon vetített sportfilm, hiszen 1991-ben valóban közös csapattal indult Észak-Korea és Dél-Korea asztalitenisz-válogatottja az abban az évben Csibában, egy japán városban rendezett világbajnokságon. Az eredetileg politikai lépésnek szánt gesztus mögött azonban számos, gyakran nehezen megjósolható emberi sors, új barátságok, szerelmek, kapcsolatok állnak. A film után az ember azért felteszi a kérdést, hogy valóban érdemes volt-e egyáltalán a közös indítás gondolata, amire a világ másik oldaláról könnyen azt mondjuk, talán ez az első lépés a végleges egyesítés felé.
Hát a sportolók ezt nem így élték meg.
Búcsúznak egy megnyert világbajnokság végén, és mindenki sír. Nem örömében. Úgy érzik, hiába töltötték el itt együtt a legmagasabb érzelmi hőfokon ezt a két hetet, semmi sem garantálja, hogy valaha még találkoznak, vagy legalább egy levelet megírhatnak, felhívhatják egymást telefonon. Ezek a részletek a híradóból nem látszanak, mint ahogy az sem, csak sejtjük, hogy valóban ott állnak-e a háttérben a párt emberei arra várva, hogy ki mikor lép kapcsolatba az északi játékosok közül a gaz imperialistákkal. Egy világbajnokság mégiscsak melegágya ennek.
Hyeon-seong Moon 2012-es debütálása tulajdonképpen semmi rendkívülit nem hoz, mégis benne van minden olyan alkotóelem, ami egy érzelmesen katartikus sportfilmnek velejárója. úgy is mondhatnánk, sok klisével tud jól bánni, néha még a film hasznára is tudja alkalmazni azokat. Mert mi sem természetesebb, hogy a klasszikus elemekből építkezik a film dramaturgiája: a két csapat tagjai először a különbségeket látják a másikban, ami jellemző, világszerte ismert sztereotípiákra hagyatkozik, a mereven szabálykövető északiak és a nyugati mentalitású déliek ellentétére. Aztán csattan egy-két pofon, ami miatt azért a közös munkára is kényszerülnek, hogy végül a sport okozta adrenalin összehozza, egy csapattá kovácsolja őket.
Igazi távol-keleti film létere azonban az Együtt – Hajrá, Korea! nem spórolja ki az érzelmeket, és mint azt már a kezdetektől tudjuk, békeidőben erre leginkább a sport alkalmas. Pláne, ha odafent a pártvezetésben néha inkább háború van.