Maró kapitalmizmuskritikának szánhatta Johannes Naber rendező a Kannibálok idejét, ám egy szórakoztató, de üres frázisokat puffogtató filmet készített. A minimalista eszközök és a sztereotípiák még nagyjából működnek, a dráma egyszerre humoros és izgalmas, csak épp közben elveszik a hangsúlyos mondanivaló.
Indiában és Nigériában játszódik a Kannibálok idejének története, de ez mindössze annyiban nyilvánul meg, hogy más bőrszínű felszolgálók és takarítónők alkotják a hotelek almazottait. A film ugyanis végig szállodákban zajlik, ráadásul a rendező szinte szándékosan érzékelteti, hogy stúdióban vették fel a jeleneteket, az ablakból látszódó tájképek láthatóan kartondobozok, a nap fénye is mesterséges.
Két kolléga, Frank (Devid Striesow) és Kai (Sebastian Blomberg) cégük partnerének döntését közvetíti Indiában az egyik helyi beszállítónak, mi szerint Pakisztánba viszik a termelést. A két nemzetközi tanácsadó kissé visszataszító mindennapjait Bianca (Katharina Schüttler) borítja fel, akit a cégvezető delegált a férfiak mellé, hogy felmérje, melyikük lenne alkalmasabb az előléptetésre.
Az események a folytatásban durván elfajulnak, minden fordulat arra világít rá, a szakemberek milyen nagy mértékben függnek a vállalatuk döntéseitől. A kontrasztot az adja, hogy közben a mellékszereplők legalább ennyire kiszolgáltatottak a tanácsadók felé – ezt olykor remekül sikerül érzékeltetnie a mozinak. Az egyik megbeszélésen egy nigériai nő visszajön a tárgyalóterembe, vetkőzni kezd, és könyörög, hogy vigyék magukkal, három diplomája van és négy nyelven beszél, végül aztán biztonsági őrt kell hívni hozzá.
A film első fele a politikai korrektség szélsőséges felrúgása révén rendkívül humoros, a cinikus, kiégett tanácsadók a South Park lurkóit idézik frappáns beszólásaikkal. Az első tíz percben az indiaiak, az ázsiaiak, a kelet-németek, a feketék, a muszlimok és a nők egy szintre kerülnek, mindenki kap valamilyen oltást a csúcsfizetésért heti hatvan órát dolgozó, szállodába zárt tanácsadóktól. Ahogy azonban a helyzetük megbillen, el kezdik elemezni életüket, a külföldre űzött és gazdagon megfizetett igásló életformát, egyre bizonytalanabbá válnak, jó döntést hoztak-e, amikor ezt a pályát választották.
Azért ellentmondásos film a Kannibálok ideje, mert a felépítése, dramaturgiája és humora szórakoztató és tanulságos, ugyanakkor minimalizmusával általános érvényű igazságokat akar kikiáltani, arra azonban már nem képes. Nem ismerjük meg a céget, mert bármelyik nagy tanácsadó cég lehetne (de akkor én mondok egyet: a német Roland and Berger). Azért nem ismertetik a helyszínt, mert a tanácsadók bárhol lehetnének – de itt, ezen a ponton saját magába mar globalizációellenességével a rendező, mert tessék, ő is ugyanolyanná válik, mint tanácsadói. Neki sem számít innentől, hogy indiai hindu vagy afrikai katolikus a felszolgáló.
Bár a német filmművészet többet foglalkozik és nagyobb teret enged globalizmus-ellenes vagy antikapitalista csoportoknak (gondoljunk csak az Edukatorsra vagy A Baader-Meinhof csoportra!), mint az amerikai, az utóbbi egy évben Hollywood volt ügyesebb. A Kelet valahogy jobban megragadja a globalizációellenség lényegét, pedig kevésbé hangosan üvölti azt, míg A Wall Street farkasa a pénzhajhász bróker életforma kritikáját fogalmazza meg ügyesebben. Ettől a függetlenül a Szemrevalóban pont az a jó, hogy ezt az oldalát is megismerjük a német filmgyártásnak, mégha az nem is a legjobb arcát mutatja.