A 18. Taipei Filmfesztivál egyik legizgalmasabb filmje egy mongol rendezőnő, Uisenma Borchu alkotása, a Don’t look at me that way (Ne nézz így rám). A filmben a történet helyett a testek, a képpé formálódó érzések beszélnek. Uisenma Borchu emlékezetesre sikeredett első nagyjátékfilmjében a főszerepet is bevállalta.
Uisenma Borchu Mongóliában született, de öt éves korában családjával Németországba költözött. Később Münchenben dokumentumfilmesnek és újságírónak tanult. A Don’t Look at Me That Way (Ne nézz így rám) az első nagyjátékfilmje. Színészetet nem tanult, de mégis ő játssza a főszerepet. A film nemcsak önéletrajzi, öndefiníciós törekvéssel is bír. Az operatőr elmondása alapján sokszor nem tudták, hogy pontosan mi lesz, adott volt a jelenet, ami egyszer csak kiforrta magát. Az egész úgy hangzik, mintha mindez Uisenma Borchu személyéből született volna, minden értelemben adta magát ehhez a filmhez, s mivel borzongatóan izgalmas karakter, mind élőben, mind a vásznon, a filmje is jelentéssel teli és húsba vágó lett.
Amikor a történetről beszélünk, inkább egy szituációról, majd a szituáció további fázisairól beszélhetünk. Egy német nő, Iva egyedül neveli kislányát, Sophiát. A felső szomszédjuk egy szintén egyedülálló, mongol nő, aki először kikezd a kislánnyal, majd az anyukájával. A hármójuk kapcsolata flörtölésből szerelembe, szerelemből árulásba alakul, s a végén sehogy sem tudjuk summázni a történéseket. Csak az érzelmek megértésére van esély, de jelen esetben ez a lényeg. Ezt a folyamatot támogatja a film ábrázolásmódja, hiszen majdnem minden jelenet lakásban játszódik, egy zárt, intim, belső térben. A film alig használ mesterséges világítást, zenét, a figyelmet semmi nem vonja el a nőkről, a testükről, a lelkükről.
A főszereplő egyértelműen Hedi, de mégis a két nő kontrasztja adja a jelentést. Hedi fekete, Iva szőke, míg Hedi gyermektelen, vannak családi és kulturális gyökerei egy nagymama személyében, aki vallásos áldásával és szeretetével támogatja az unokáját – még ha nem is derül ki, hogy a jurtában töltött idő emlékek, gondolatok, vágyak keveréke-e, vagy valódi történés. Ezzel szemben Iva családja egy apa, akit Apa, a borzalmasnak hív, és kinek látogatása a legnagyobb stressz és frusztráció a nő számára. Iva a társadalom felé való megfelelési kényszert szimbolizálja, Hedi a szabadságot. S úgy tűnik elég erős ehhez, s ereje lehengerlő. Ám ez is valamiféle álcának bizonyul, hiszen hiányai neki is vannak: el akarja venni, ami Ivaé, a lányát, az apját, a szeretetét. Veszélyes, mert játszik, veszélyes, mert kívül erős, de gyengeség motiválja.
A film racionálisnak tűnő jelenetei mellett álom-képzelet szekvenciák is beköszönnek. Ezektől a kivetülés- képsoroktól a racionálisnak tűnő jelenetek is megkérdőjeleződnek, és egy idő után kénytelenek vagyunk feladni a valóság kutatását, és csak arra figyelni, mit is mond mindezzel a rendezőnő. A legizgalmasabb képzelet-szekvencia, amikor Hedi hazalátogat a jurtában élő nagymamájához, ahol tibeti buddhista szertartásokon esnek át, ám a legfurcsább, hogy csak Hedi és a kislány van jelen, mintha Iva nem is létezne, Hedi pedig saját lányaként kezeli a gyermeket.
A cím tételmondat lehetne, egyben idézet a filmből, arra utal, hogy egy személy nem köteles elfogadni, hogy elvárásokkal viszonyuljanak hozzá. Egy kétségbeesett kérés a szabadságra; Don’t look at me that way (Ne nézz így rám). A film értékelésekor a tökéletesre komponált minidrámákat, a testiség gyönyörű ábrázolását emelném ki, szinte beszélnek a testek, a nézések, s a főszereplő-rendezőnő ereje egyre nagyobb hullámokat ver, végül utálatot-imádatot generál, de mindenképp egyfajta csodálat érzése ébred irányába.