Magazin

Team Building

Ez után a film után az ember kétszer is meggondolja, benevezzen-e egy vagy sem egy csapatépítő tréningre.

„A csapatépítés, csapatépítő tréning célja, hogy segítsen felfedezni, kifejleszteni és hasznosítani a Te munkatársaidnak az alvó és kihasználatlan képességeit, amelyek a továbbiakban segíteni fogják a csapatotokat a rejtett lehetőségek feltárásában.” – milyen szépen hangzik, ugye? A Google szerint valahogy hasonlóan kéne működnie a 21. század nagy céges találmányának, a csapatépítő tréningnek. A gyakorlatban aztán hasonló címszó alatt vagy nyaralni viszi a főnök a beosztottjait, vagy befizeti őket egy egynapos kikapcsolódásra a kalandparkba. Legjobb esetben pedig komolyan veszi az egészet, megkeres egy profi szakembert és várja, hogyan válnak szürke alkalmazottai egy csapásra kreatív, produktív és innovatív csapattagokká. Egy mindenkiért, mindenki egyért! – szebben nem is lehetne fogalmazni.

Almási Réka első nagyjátékfilmje egy ilyen team building hétvégét dolgoz fel, ahol narancssárga börtönruhába bújt dolgozók lesik az angol tréner által rájuk kiszabott feladatokat és éneklik boldogan a cég Happy Day-átirat himnuszát. Minden csapatban akad azonban egy lázadó (Nagy Zsolt), akinek túl nagy egója nem engedi, hogy részt vegyen egy ilyen agymosáson, ráadásul tíz év után találkozik gyerekkori legjobb barátjával, Péterrel (Nagy Péter), aki mint videós vesz részt a csapatépítés nevű mulatságon. Már amennyire az alkalmazottak csapattá való idomítása mulatságnak számít.

A Team Building a hasonló sokszereplős, összetartásra építő filmekből jól ismert karakterekkel dolgozik: a lázadó mellett itt van még a jópofa fickó, a nyalógép, az ezoterikus kolléganő na meg Fullajtár Andrea, aki a cég HR-eseként, mint valami domina felügyeli a beosztottak minden lépését. Fájdalom, hogy ezt a sokszínűséget már kevésbé sikerül hoznia a cselekménynek, ami a témához képest nem elég feszes és egy ponton unatkozáson kapom magam. A végig irritáló nyugati tréner (Alexis Latham nagyszerűen hozza a figurát) és Nagy Zsolt, mint a destruktív erő megtestesítője hol magyarul, hol angolra váltva szócsatáznak, a többiek pedig, ki-ki a maga módján reagál erre. Egy ilyen szituációból ennél azért többet is ki lehetett volna hozni.

Viszont ami nagyon el lett találva, az a rendszerváltás utáni Magyarország kritikája. George, mint a nyugatról jött, felsőbbrendű tréner úgy dobálja a tőröket a magyar önérzetbe, hogy az még a nézőt is érzékenyen érinti egészen addig, míg rá nem jön, mennyire igaza van ennek a beképzelt brit majomnak. Az egyik rangidős csapattag fogalmazza meg legkifejezőbben az egyik legörökérvényűbb problémáját a magyaroknak: „korábban a keleti segget nyaltuk, most a nyugatit”. És mennyire igaza van.

Almási Réka filmjében egy elég ironikus képet fest nekünk a csapatépítő tréningekről, ami így nem marad más, mint egy dolgozókon végrehajtott agymosás, ahol egy angol tréner idomított alkalmazottat csinál mindenkiből, aki hagyja magát, de a meetingek, projectek és managerek korában egy team buildingtől nem is várhatunk mást. A rendezőnőt mindenesetre megilleti a dicséret, mert hiába a néhol lapos cselekmény, a téma már önmagában egy telitalálat.

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com