A Titanic versenyfilmjének (ami mellesleg Izland nevezése volt az Oscarra) címe pontosabban izlandi lovakról és izlandi emberekről szóló filmet rejt maga mögött – különös emberek megdöbbentő és vicces hétköznapjai tárulnak elénk, különös lovaik szemén keresztül.
Az abszurd, fekete humor jó barátságot ápol az izlandi néppel, szerencsére ez a film is ékes példája ennek. Az emberek annyira unatkoznak, hogy amikor éppen nem traktoron üldözik egymást, vagy jóféle orosz szeszért úsznak be lovuk hátán egy hatalmas hajóhoz, akkor egymást kukkolják távcsöveikkel. Mindeközben a közösség férfi tagjai egészen szórakoztató módon lehelik ki lelküket, a hátramaradt özvegyasszonyok közt pedig megkezdődik a harc az egy szem partiképes agglegényért. A legtöbbször nem tudjuk eldönteni, hogy merjünk-e nevetni az adott jeleneten, vagy inkább döbbenjünk meg – ilyen a Bear Gryllst is meghazudtoló, de Star Wars előtti tisztelgésként is felfogható részlet, amikor a havas tájon eltévedt bevándorló rájön, hogy a ló hálózsáknak sem utolsó.
Természetesen pontosan ettől, a filmet végigkísérő ambivalens érzéstől válik roppant izgalmassá a Lovak és emberek, ami szerkezetileg olyan, mint egy szkeccsfilm. A sok kis abszurd történetet a lovak szeméről bevágott közeli választja el, ezzel jelezi a film, hogy a furcsa lakosokat a hátasok szemszögéből látjuk. A kis közösség tagjainak történetei keresztezik is egymást, így a végére kerek képet kapunk az emberek közt húzódó kapcsolati hálóról – amely háló minden pontját valamilyen úton-módon lovaik kötik össze.
Az, hogy az izlandiaknak mennyire fontosak a lovaik (ne pónizzuk le őket, arra nagyon érzékenyek) az nem csak ebből a filmből, de az őket érintő törvényekből is világosan látszik. Izland egészen elhíresült a lakosságot érintő genetikai és vérvonalbeli anomáliákról (legegyszerűbben erről a Vérvonal című filmből tudhatunk meg többet), de ami miatt jelen esetben felemlegettem ezt az az, hogy a vérvonal tisztasága még a lovaikra is kiterjed. A szigetre semmilyen más lófajtát nem lehet behozni, valamint ha egy izlandi ló egyszer elhagyja a szigetet, az soha többé nem térhet vissza. A film ötödik perce után abszolút megértjük, hogy miért védik annyira a fajtát: az izlandi lovak járása nemcsak összetéveszthetetlen, de rettentő röhejes látványt is nyújt (mellesleg ezt a járásmódot szaknyelven töltnek hívják).
A film zenéje mondhatni helyi jellegzetesség, hiszen kórusok éneke kísér sok jelenetet – Izlandon pedig még az utolsó Isten háta mögötti falunak is van saját kórusa. A fényképezésre pedig szót sem érdemes fecsérelni, a táj különlegességéből fakadóan ezt az országot lehetetlen csúnya képeken rögzíteni.
Baltasar Kormákuron kívül valószínűleg nem sok izlandi filmes ugrik be az utca emberének, persze az izlandi neveket nehéz megjegyezni és kiejteni, ráadásul elég hasonlóak is, de emiatt kár lenne megfeledkezni a Lovak és emberek stáblistáján felbukkanó több fontos névről. Benedikt Erlingssonnak (ő volt a Főfőnökben a nagyra nőtt izlandi-dán tolmács) ez az első nagyjátékfilmje rendezőként, eddig inkább színészként kereste a kenyerét, de milyen jól tette, hogy átigazolt! Hozzá hasonlóan valószínűleg a jelen filmben is szereplő Ingvar Eggert Sigurdsson neve sem sokat mond nem csak elsőre, de másodikra se – de ha elárulom, hogy ő volt A világegyetem angyalai vagy a Vérvonal főszereplője, akkor talán már dereng, hogy milyen remek színész áll e név mögött. Végezetül pedig az izlandi film nagypapája, Fridrik Thor Fridriksson (A természet gyermekei, Hidegláz stb.) nevét kell megemlíteni, aki mostanában filmet sajnos nem rendez, de mint producer, árnyékként ott lebeg a legtöbb izlandi alkotás mögött.
Ez a film olyan, mint az ország, amelyben játszódik: szélsőséges vidékek váltják egymást, az egyik pillanatban kitör egy vulkán, a másikban hóvihar lepi el a tájat. A filmben is ilyen hirtelen csap át az egészen nevetséges, valamibe, amitől leesik az állunk. Mondom én, olyan, mint az ország: különleges.
A filmet még megtekinthetitek április 10-én 18:30-tól a Puskinban.
