Titanic 2014Finoman szólva is felemás volt az idei Titanic Amerikai függetlenek szekciója: az egyre jobban körvonalazható és mind nagyobb sikereket elérő, tengerentúli függetlenfilmes kategória eltérő színvonalú alkotásait láthatták a nézők. 

Az amerikai függetlenfilmek szárnyalnak. Miközben Hollywood ötlettelenségből fakadó válsága egyre kézzelfoghatóbb jeleket mutat (néhány évtizede még elég nehezen lett volna elképzelhető, hogy egy sorozat hetedik része érdekes lehet a nézőknek, ehhez képest az idei év legnagyobb sikere eddig a Halálos iramban 7.), ezzel párhuzamosan az indie-szcéna virágzik, amit jól mutat a 2015-ös legjobb film Oscar-jelöltjeinek listája: csupa függetlenfilmmel találkozhatunk. Az Álomgyár rekrutációs bázisát ma már egyértelműen ez a terület képezi, számtalan blockbuster rendezői székét az iparosnak titulált mesteremberek helyett egyedi látásmódú, fiatal tehetségek foglalják el. Marc Webb az 500 nap nyár után forgatta le A csodálatos Pókembert, Gareth Edwards a Monsters után láthatott neki a Godzillának, Josh Trank pedig Az erő krónikájának sikere hatására vághatott bele A fantasztikus négyes forgatásába.

Hirdetés

Az amerikai függetlenfilmek nagy általánosságban kétféleképpen váltanak ki nagyobb visszhangot: A kategóriás hollywoodi sztárok játéka révén válnak emlékezetessé, vagy egyedi látásmódjuk, a műfaji korlátokat áthágó stílusuk kapcsán emelkednek ki a sodorból. Nincs ez másképp a Titanic idevágó szekciójában sem. A hat szekciófilm közül háromban ismert színészeket láthatunk tőlük talán szokatlan szerepben, míg a másik három alkotás inkább a többször feldolgozott téma újszerű tálalásával operál. A hangsúly azonban minden esetben az emberek közötti kapcsolatokon nyugszik, ilyen értelemben következetesen drámaiak. Talán nem meglepő, hogy a felsorolt leegyszerűsítések korlátait a legnagyobb mértékben áthágó film volt a legjobb, legemlékezetesebb a Titanicon.

Camp X-Ray

Camp X-Ray

Húzónevek által homályosan

Az ismert színészeket felvonultató csoportba tartozik a Sötét húzások, a Megmaradt Alice-nek, valamint a Camp X-Ray – mindhárom filmről önálló kritika is született honlapunkon, ami önmagában is mutatja, hogy ezekre éppen a jól csengő nevek miatt nagyobb figyelem hárult.

Nem minden esetben megérdemelten: a Sötét húzások például Jesse Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Sarsgaard nélkül talán nézhetetlen lenne. Alapvetően a témája is teljesen elavult, hiszen az ökoterrorizmus, mint jelenség, jószerivel kihalt. Míg a XX. században ez meghatározó és valóban érdekes társadalmi folyamat volt, mára a nemzetközi terrorizmus általánosan negatív megítélése miatt a robbantásos módszer tabu lett a radikális környezetvédők számára is. Kelly Reichardt rendező érzi ezt az archaikusságot, hiszen alig boncolgatja a három elkövető motivációt, helyette egyfajta Bűn és bűnhődés-történetként a merénylet utáni elmeállapotra helyezi a hangsúlyt. Csakhogy az egész a terroristák okainak feltárása nélkül értelmezhetetlen. Az összes karakterből hiányzik az az elvakultság, amit például Baader-Meinhof csoportban láthattunk, sokkal jobb lett volna, ha a direktor az említett német filmhez hasonlóan, néhány évtizedet visszanyúlva, a nyolcvanas-kilencvenes évekbe helyezi át a történetet. Ennél is nagyobb probléma a feszültség szinte teljes hiánya. Hiába Jesse Eisenberg és Dakota Fanning egy-két jobb pillanata, azok egyáltalán nem kompenzálnak az eseménytelenség miatt. Pedig ebben a témában is született kiváló amerikai függetlenfilm a közelmúltban: A Kelet pont az az intellektuális akcióthriller lett, amit a Sötét húzások lenni szeretett volna – mindenkinek azt ajánlom, hogy a Sötét húzások helyett Zal Batmanglij mozijának adjon egy esélyt.

Sötét húzások

Sötét húzások

Talán éppen fordított a helyzet a Megmaradt Alice-nek esetében, ahol Julianne Moore Oscar-díjat érő és valóban szenzációs játéka minden giccset és hatásvadászatot ellensúlyoz. A Richard Glatzer-Wash Westmoreland rendezőpáros által dirigált dráma a tehetséges színésznő mesteri alakítása révén képes átütő erővel rávilágítani az Alzheizmer-kór kegyetlenségére. A 101 perces játékidő alatt Alice teljesen leépül, Moore szinte kockáról kockára egyre jobban sápad, a szemünk láttára bomlik szét. Nem lehet azt mondani, hogy a Megmaradt Alice-nek élvezetes, hiszen elképesztően szomorú, vagy legalábbis engem jó pillanatban kapott el, hiszen én kifejezetten sokszor nyúltam zsebkendőért. Persze a film nem mentes a hibáktól, például Julianne Moore mellett a többi színész (Alec Baldwin, Kristen Stewart, Kate Bosworth) kifejezetten halovány alakítást nyújt, egyikük se képes életet lehelni a karakterébe, holott a forgatókönyv alapján erre megvolt a lehetőségük, egyik figura sem papírmasé (vagy legalábbis nem a hollywoodi nagykönyv sablonjai szerint). De talán nem is baj, mert az a film így csak Alice-ról és Julianne Moore-ról szól – mindketten megérdemelték.

A Megmaradt Alice és a Camp X-Ray közötti folytonosságot Kristen Stewart személye képezi, aki a Sils Maria felhőivel kiegészítve az elmúlt egy évben végleg leszámolt tinibálvány múltjával, és rövid idő alatt valódi színésznővé érett. Szerepválasztásáért mindenképp dicséret illeti, hiszen népszerűségével ügyesen hívja fel a figyelmet az olyan problematikus, kibeszélendő jelenségekre, mint például a guantanamói börtön és az ott fogva tartott muszlimok helyzete. A Camp X-Ray éppen erről szól, és szerencsére képes kikerülni azt a klasszikus hollywoodi csapdát, amikor egy filmrendező az Egyesült Államok lelkiismereteként hatásvadász módon a néző arcába tolja a morális igazságot egy-egy komplex témáról (nekem pont ez volt a gondom például a 12 év rabszolgasággal). Peter Sattler rendezői debütálásában arra helyezi a fókuszpontot, hogy Guantanamóban valójában a katona is fogoly, csak másképp, mert ő a rendszer foglya, akinek olyan parancsot kell teljesíteni, amivel nem képes azonosulni. Embereket mutat be, és azt nem didaktikusan vagy szájbarágósan teszi, hanem érzékenységgel, szeretettel – pont ilyen volt tavaly a Fruitvale Station. Ettől függetlenül a Camp X-Ray ugyanúgy egy sablonszerű film, csak épp egy jó sablont választott magának.

Still   Alice

Zsánerek között a lényeg

Nehezebb feladatuk van azon amerikai függetlenfilmeknek, amelyek húzónevek nélkül készültek el, legyen szó színészről, rendezőről vagy producerről. Ilyen tekintetben bátorságra vall a Titanic szervezői részéről, hogy a programba beemelték a Lake Los Angelest, a Hideg pólusokat és az Újjászületést, még ha a látottak alapján nem minden esetben hoztak jó döntést.

Különösen a Lake Los Angeles esetében éreztem ezt, egyszerűen ez a film kevés volt ahhoz, hogy itt legyen a helye. A rendkívül visszafogott, szinte eseménytelen dráma egy kubai bevándorló, idős férfi és egy embercsempészet áldozatává vált kislány története, akiket egy fura kapcsolódási pont, a magány köt össze. A lány mindössze egy-két napot tölt ideiglenes szállásadójával, majd viszik tovább, de útközben megszökik. Bolyongása során minimális gyökerét is elveszíti, a nézőt megnyugvással eltöltő találkozásuk pedig csak a legutolsó pillanatokban valósul meg. A legnagyobb probléma a Lake Los Angeles-szelhogy ez a történet kevés egy egészestés játékfilmhez, rövidfilmnek kellett volna lennie. Nincs dinamikája, a szereplői egyszerűek, kapcsolatukba éppen csak bepillantunk, nem teljesedik ki, így pedig teljesen érdektelen az egész. Nem is érdemes több szót vesztegetni rá.

Újjászületés

Újjászületés

Többre volt képes a Hideg pólusok, amely egy fiatal házaspár nászútját mutatja be a Déli-sark felé. Peter (Vincent Kartheiser) és Chloe (Olivia Thirlby) Argentínában szállnak hajóra, hogy az Antarktiszt megcsodálhassák, azonban a hosszú bezártság, a szűk terek és az eltérő érdeklődési körük próbára teszi kapcsolatukat, így az út eredeti célja a visszájára fordul. A több művészeti ágban jártas Scott Cohen rendező természetfilmes elemekkel tarkítja filmjét, és a látvány valóban lenyűgöző, gyönyörű, szinte álomszerű képek szakítják meg a filmet. A téma azonban nem újdonság, és biztosan nem is ez a legjobb feldolgozása, noha a készítők próbálják elkerülni a csapdákat. Házasságterápia helyett az életét is kockára tevő, felfedező-lelkű férfi és az ahhoz asszisztálni kényszerülő nő viszonya áll a Hideg pólusok fókuszában, ezáltal az idei Berlinalét megnyitó Nobody Wants the Night XXI. századi verziójaként is értelmezhető. A párhuzam abból a szempontból különösen érdekes, hogy míg a jelenben a nő fellázad sorsa ellen, egy évszázaddal korábban még a feleség a saját életét kockára téve követi hitvesét, és ezzel világhírnévre tesz szert. Másrészről viszont ahogy Isabel Coixet is a zsáner-zsonglőrködésbe bukott bele, a Hideg pólusoknál is az képezi a legnagyobb problémát, hogy a természetfilm és a dráma közötti ugrálás szaggatottá, döcögőssé tette a filmet.

Hideg pólusok

Hideg pólusok

A szekció utolsó filmje, az Újjászületés, szintén egy fesztivál-nyitófilmmel állítható párhuzamba: a tavalyi Titanicot elindító Halhatatlan szeretőkkel. Mindkét alkotás ezeréves karakterek érzéseivel foglalkozik, azonban míg Jim Jarmusch világában a két főhős szereleme évezredek óta pulzál, addig most csak az egyik szereplő múltja nyúlik vissza az ókorig. Jarmusch továbbá inkább vertikálisan mozog a művészetek között, zenéje, képi világa és a megidézett írói révén kapcsolódik a különböző ágakhoz. Justin Benson és Aaron Moorhead rendezőpárosa inkább horizontálisan teszi ezt: filmes zsánerekből emelnek át különböző elemeket rendkívül széles skálán, a biohorrortól a romantikus komédiáig számtalan műfajba belekóstolnak. Az Újjászületésből ezáltal rendkívül furcsa alkotás válik, néha zavarba hoz, olykor kinevethető, de összességében működik, tud annyi újat mondani és mutatni, amitől felejthetetlenné válik. Számomra a szekció legjobbja volt, és pont azt az erőt és frissességet testesítette meg, amitől virágzanak az amerikai függetlenfilmek – sokkal jobban annál, mint ahogy az idei Titanic megmutatta azt nekünk.

, , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments