Titanic 2014Nyolc alkotás versenyzett idén a Titanic Filmfesztivál Hullámtörők fődíjáért, amelyek mindegyikében közös az erős feminin jelenlét. Férfiakat domináló nők, az anyaság mennyei és pokoli dimenziói, kamaszos lázadás és útkereső figurák: ebben a négy blokkban mutatjuk be a versenyfilmeket.

Az idei Titanic versenyblokkja főképp női sorsokkal foglalkozó filmeket vonultatott fel. Az érintett témák egy része kifejezetten nem-specifikus, vagyis a dramaturgia jellegzetességeit a biológiai nem különbségeinek következményei alakították (pl. anyaság, nők és férfiak viszonya), míg másik részükben – az univerzális problémafelvetés miatt – esetlegesnek tetszik a női karakter szerepeltetése. Éppen ezért talán fontosabb szempontnak tűnik a női rendezők fesztiválos bemutatkozásának lehetősége (a nyolc filmből négyet rendezett nő), és valószínűleg az is, hogy egy kivételével (Megléptek) mindegyik versenyfilm egyben elsőfilm is.

Hirdetés

Nem olyan meglepő tény ez a Titanicról, tavaly például egy elsőfilmes bolgár rendezőnő alkotása, a Viktoria kapta a fődíjat (nem tévesztendő össze a Magyarországhoz ezer szállal kötődő Viktória – A zürichi expresszel), 2013-ban pedig egy ausztrál rendezőnő – igaz, második – játékfilmje, a Lore nyert. Ennek a sorozatnak logikus folytatása idén a női témák túlsúlya, a rendezőnők diadala pedig ezúttal sem szakadt meg: a Hullámtörők díjat az elsőfilmes Lucie Borleteau kapta a Fidelio – Alice utazása című alkotásért. Talán nem vagyunk mérhetetlenül igazságtalanok, és nem túlzunk eszméletlenül nagyot, ha azt állítjuk, jövőre páratlan esélyekkel indulhat a fődíjért az a(z elsőfilmes) rendezőnő, aki egy hölgy nevét adja filmje címének is – a végeredménytől függetlenül.

A versenyprogram filmjei párokba rendezhetők, így tematikájukat tekintve négy fő blokkban mutatjuk be őket, melyek a domináns nőkkel, az anyasággal, a lázadással és az útkereséssel foglalkoznak. Főleg a lázadás és az útkeresés témaköre az, amely független a nemektől, és sokkal univerzálisabb – emberi – problémákat elemez, míg az első két blokk a női sorsokból eredő történetekkel dolgozik.

Lássuk tehát a nyolc versenyfilmet!

Lucie Borleteau: Fidelio – Alice utazása (2014)

Fidelio – Alice utazása

Girl power (Fidelio – Alice utazása, Csadoros vérszívó)

A női tematika velejárója, hogy olyan filmekkel is találkozhat a magyar közönség, amelyekben pont a dominancia, a hatalom és a tekintet birtoklása a lényeg. Ismerve a maszkulin filmtörténetet és a feminista filmkritikát, a fenti téma azzal jár, hogy a női lét is viszonylagosan, a férfiakkal szembeni ellenhatalomként fogalmazódik meg.  A girl power két filmjében, a fesztiválnyertes Fidelióban és az extravagáns Csadoros vérszívóban szereplő nők uralják környezetüket, és velük a férfiakat is, bár mindez nem jár feltétlenül az elnyomás újratermelődésével. A Csadoros vérszívóban például inkább a gonosz, de főleg a nőket fenyegető, aktív férfiak nyakai kerülnek a vérszívó éles szemfogai közé, míg az érzékeny, naiv, ártatlan srác megszelídíti az egyébként érzéketlenül tompa és közönyös (ezért lassan mindenkire veszélyt jelentő) vámpírlányt. A Fidelio teherhajón dolgozó hősnőjének határozott, autonóm, érzéki aktivitása mellett, amellyel életét és társas kapcsolatait irányítja és szervezi, a mély érzelmekkel teli intimitás ellenoldala is megjelenik. A film különlegessége pedig pont az a tiszta, emelt fős egyértelműség, amellyel a női szexualitást, a kalandokat és az érzelmeket bemutatja. Hiszen miért ne lehetne egy nő is büntetlenül domináns és szexuálisan aktív? És ha már hajóút és Titanic, Alice az igazi anti-Tóth Orsi (Csendesek).

Kritikánkat a Csadoros vérszívó című filmről itt olvashatod

A „túlság” azonban egyik filmnek sem válik maradéktalanul az előnyére, a finom egyensúly megtalálásának hiánya kibillenti a műveket stabilitásukból. A Fidelio természetessége, valósághűsége a meztelenség és a szex mellett is lapossá és érdektelenné válik, így a versenyprogram talán legsemlegesebb filmje lesz, amelyhez nagyon nehéz kapcsolódni. A tengerjáró hajó gépházának működtetése, a motoron keresztül a jármű irányítása jó kiindulási alap, már-már szimbolikus felütés, de a nehéz, monoton, férfierőt igénylő fizikai munka képei egyre inkább eltűnnek a filmből, esetlegessé változtatva a különleges helyszínt – ennyi erővel nyugodtan járhatnánk például Franciaországban, vagy valahol máshol Nyugat-Európában. Az utazó életmód és a hagyományosan férfiak által uralt környezetben megjelenő női sors ígéretes alaphelyzet, a koncepcióból azonban nem lesz semmi, így marad az egyéjszakás kalandok egy idő után fárasztó, összefüggéstelen sorozata. Mindez sajnos úgy sem változik, hogy a film végére Alice egyébként egyfajta nyugvópontra talál.

Csadoros vérszívó

Csadoros vérszívó

Hasonlóan a Fideliohoz, a Csadoros vérszívót is a kiegyensúlyozatlanság jellemzi, ebben az esetben azonban nem a jelenetek egyhangú realizmusa, hanem éppen a formalizmus túlhajtása a probléma. Ana Lily Amirpour iráni származású amerikai művész első játékfilmje a Fidelio ellentéte: hangos, szagos, monokrómsága dacára is rendkívül sokszínű kavalkád, amelybe egy darabig élvezetes is beleveszni. Aztán valahol a film közepe táján az újabb zenés betétek, a lassítások, a torzított képek visszafordíthatatlanul leleplezik öncélú karakterüket, egyszerűen túl sokká válnak. Ami a rövidfilmformában működik sőt, követelmény, az az egészestés filmnek megerőltető lehet. A kisfilmek világában jártas Amirpour egy az egyben adaptálja a számára ismerős formát első nagyfilmjéhez, ami pont 45 percig működik, a tűzijátéknak addig a füstje is elszáll, a patronok meg már rég nem durrognak. Onnantól valami tartalom kellene, a baj pedig, hogy az alapötlet (a férfidominancia elleni, pusztítóvá váló düh) itt is ígéretes. Hogy ehhez Amirpour csak elég vérszegény végkifejletet tud kerekíteni, annak a gondolatiságon élősködő vérszívó, a formalizmus az oka. A megbabonázott rendező így inkább ragaszkodik a klipekhez meg a szép üresjáratokhoz, az értelmet pedig veszettül kerüli, mint a rothadó dögöt.

Anya csak egy van (Dukhtar, Helyedbe lép)

Ha női sorsokkal foglalkozik egy szekció, nem túl meglepő, hogy az anyaság páratlan élményei is óhatatlanul előkerülnek. A fesztiválon az anyasággal foglalkozó két film, a Dukhtar és a Helyedbe lép különlegessége, hogy merőben ellentétes oldalakról, az anyaság mennyei és pokoli dimenziói felől közelítenek a témához, így igen szerteágazó és változatos filmélményt nyújtanak. A csodálatos és félelmetes kötelék mozgóképei a születés, következésképp pedig magának az életnek az ambivalens jellegére is rámutatnak.

A pakisztáni Dukhtar a kislányát a kényszerházasság (egyben a társadalmi berendezkedés) elől menekítő, odaadó, önfeláldozó anya himnusza, amely a szülőföld (anyaföld) iránt érzett szeretetben csúcsosodik ki, és emelkedik magasabb szintre. A haza és a szenvedő karakterek iránt érzett alkotói empátia, valamint a feszültséget jó ütemben oldó, komikus pillanatok teszik a Dukhtart kellemes élménnyé, amelynek megvannak a maga nagy, olykor szem- és fülkápráztató pillanatai, de a film végére a melodramatikus szetting némileg csorbítja az összhatást. A többször elsütött, hasonló felépítésű jelenetek, melyek egy csattanóra futnak ki, rövid idő után erőltetetté válnak, és veszítenek hatásukból, míg a jelentéktelen mellékszálak, az átvágott, pontatlan motivációk, a csodás megoldás és a lezáratlannak tűnő befejezés túl nagy hiányérzetet keltenek a nézőben.

J-P Valkeapää: Megléptek (2014)

Megléptek

A Helyedbe lép ezzel szemben ízig-vérig dél-koreai, bizarr-homályos pszichológiai dráma. Amennyire könnyű megközelíteni a Dukhtart az empátia segítségével, annyira nehéz kapcsolódni a Helyedbe lép titkokkal teli, lassan feltáruló, hermetikus világához. A szenvtelenség, az azonosulás lehetőségének hiánya ebben a filmben a tárgyilagosságot szolgálja, egyben lehetővé teszi, hogy egy finom, láthatatlannak tűnő, de annál nagyobb csavart követően azzal kezdjünk el szimpatizálni, akire addig nem is nagyon gondoltunk. Jobban szemügyre véve viszont nincs olyan (női) szereplője ennek a filmnek, aki valamilyen módon ne lenne áldozat. Ebben a drámai térben alakulnak ki és hatnak az anyaság vérségi köteléket is meghaladó érzelmi kötődései, amelyben a megszállott szereteten (birtoklási vágyon?) kívül az anya pusztító, elnyelő, halálos oldala is megmutatkozik. Az anyaságon túl azonban – csakúgy, mint a Dukhtar – ez a film is megmutat egy magasabb (társadalmi) értelmezési szintet, amely ezúttal még baljósabb és elkeserítőbb szájízt hagy maga után.

(Kamaszos) lázadás (Megléptek, Alpha)

A feminin dominancia és az anyaság témája specifikusan nem-orientált, míg a hátralévő két blokk, a lázadás és az útkeresés nem feltétlenül kíván női karaktert. A Megléptek című filmnek például egyenértékű szereplője a kamasz fiú és lány, míg az Alpha annyira elemelt, morális kérdéseket (óhajt) feszegetni, hogy a nő inkább az individuum prototípusa. A két filmet ráadásul a szimbólumok erős használata is egymással rokonítja.

Olvasd el interjúnkat is a Megléptek című film rendezőjével!

A Helyedbe lép mellett valószínűleg a Megléptek a legkiegyensúlyozottabb és legkidolgozottabb (nem meglepő, hogy ez az egyetlen „második film”, és az sem, hogy a zsűri különdíját vihette haza). Bár lehet, hogy sokan nem értenének egyet a kiegyensúlyozott jelzővel, tekintve, hogy a film kvázi lényege az utolsó harmadában bekövetkező váratlan „fordulat,” a Megléptek az események mégoly zavaró fejleménye ellenére is a lázadás témájának pontos, könyörtelen végigkövetése. Arról lehet vitatkozni, hogy feltétlenül szükséges-e az erősen szimbolista csavar, az azonban biztos, hogy a társadalom szabályozó, megtörő, a természetességet és önmagunk megélésének lehetőségét elfojtó és kiirtó attribútuma csak ebben a nagyon végletes, arctalan, anonim formában ábrázolható. Pontosabban ettől a fogástól lesz a lázadás hiteles. Az egyszerű, realista kamaszdráma éppen elhasználná munícióit, amikor a nagyon nyugtalanító és érthetetlen események bekövetkeznek, a fejét kapkodó néző pedig szinte egy másik filmbe esik – jegyezzük meg: épp akkor, mikor már kezdene elaludni. A szimbólumok tudatos használata kibővíti az értelmezési keretet is, a külső tér belsővé válik, a megoldás pedig sokkal inkább a képzeletbeli vágybeteljesítés álomszerű fantáziaképe felé mutat.

Stathis Athanasiou: Alpha (2015)

Alpha

Amennyire figyelemfelkeltő a Megléptek, olyan irritáló a görög Alpha. Szophoklész klasszikus drámáján, az Antigoné történetén alapuló mozgóképes „performansz” ott kezdődik, ahová a Megléptek kifut: a belső térben. Itt minden elem azért olyan összefüggéstelen, mert csak mélylélektanilag értelmezhetők, a szimbólum a minden. Mintha egy szürrealista filmbetétet, egy álomszekvenciát, egy tébolyult elme élményeit látnánk kivetülni, csak az a fájdalmas, hogy ez 77 hosszú, végtelen percig tart. Nem mondom, hogy nincsenek a filmben nagyszerű ötletek, látványos kocsizások vagy egyenesen hátborzongató snittek, de mindez a narrativitás bármilyen csekély jelenléte nélkül rendkívül emberpróbáló. És van egy gyanúm, hogy talán ezt a legkönnyebb filmileg ábrázolni. Az Alpha ráadásul kényelmesen elvan a pszichológiai térben, de ilyen – alapvetően – rövidnek tűnő játékidő mellett luxus a percekig tartó semmittevés vagy az újabb semmitmondó monológ. De a legfájóbb az, hogy a rendező láthatóan semmit nem tudott kezdeni az antik szöveggel és a belülről fakadó törvény eszméjével, ezt pedig a fekete-fehér képek, az időnként felhangzó, értelmező kardalok és az elitista művészieskedés sem tudja pótolni. Sőt.

Útkeresés idegenben (Vízválasztó, Underdog)

Az útkeresés szintén univerzális tematikájába is két olyan film került, amelyek nagyjából ellentétesek: az „északi” Underdog hideg, kimért és szinte empátiamentes, míg a „déli” Vízválasztó szabálytalan és szenvedélyes. Ebbe nyilvánvalóan az is belejátszik, hogy a török-amerikai Vízválasztó melodramatikus struktúrára épül, míg a svéd-norvég koprodukcióban készült Underdog szándékosan visszatartja a heves érzelmek kitörését. Az eredmény persze az, hogy a Vízválasztóhoz könnyebb kötődni, bár a szereplők elég sematikusak, vázlatszerűek, míg az Underdognál ugyanez nem lesz annyira zavaró. Valószínűleg alkat kérdése is, ki melyik filmhez fog inkább vonzódni.

Ronnie Sandahl: Underdog (2014)

Underdog

Az Underdog bár címében azt ígéri, a dominanciaharc fogja strukturálni, a filmet látva ez azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Egyrészt maga a hierarchia nem direkten kódolódik a történetbe, csak annyira, amennyire az minden emberi kapcsolatban megjelenik. Ha nem lennének az – úgy tűnik – szándékosan elhelyezett, rövid, lekezelő véleménynyilvánítások a norvég baráti társaság részéről, meg a visszavágó vizelés a svédektől, nem is a dominancián rágódnánk. Ezek a mondvacsinált betétek mintha csak a szükség kedvéért lennének a filmben, mert nem illeszkednek, pontosabban nem adnak hozzá semmit az alapkonfliktushoz. A készítők talán úgy érezték, letudták a kötelező köröket, de ezekkel a jelképes jelenetekkel még semmi jelentőset nem mondtak a hatalomról. Ha megpróbáljuk elengedni jogos elvárásainkat, abban az esetben inkább egy egyszerű (?) szerelmi (?) kapcsolatot kapunk, amely egy házas norvég férfi és egy útkereső svéd lány között alakul ki. Hogy végeredményben ki milyen módon kerül ki ebből a kapcsolatból, az a film nagy kérdése, és ebbe egy harmadik, személyében meglepő fél is beleszól. Sokkal hangsúlyosabb tehát a társadalmi viszonyok közötti boldogulás, az útkeresés és az önmegtalálás kérdése. Ha pusztán erről akarna beszélni az Underdog, az – nem túl eredeti, de – még tűrhető lenne, csak a hatalom témájának azt a kihagyott ziccerét tudnánk feledni!

A Vízválasztó a másik oldalról közelít az útkeresés témájához: itt nem a jövőt kell megnyitni, hanem a múltat lezárni. A stagnálás oka a traumatikus életesemények továbbélése a jelenben, amelyet a hősnőnek akarva-akaratlanul meg kell oldania. A szülőföldhöz vonzó, magnetizáló érzelmi góc akadályozza a fejlődést, a megoldás pedig csak a kapcsolatok rendezése lehet. Éppen ebből a pszichoanalitikus jellegű logikából következően a Vízválasztó sokkal drámaibb és érzelmesebb, mint az Underdog, mert a katarzis felszabaduló energiatöbblettel jár – pedig mindkét film szerelmi háromszöggel operál. Ehhez igazodik a Vízválasztó dramaturgiai és formanyelvi játéka is, amennyiben a pontosan felépített, feszültséggel telített csúcspontokat hol mindent követő, remegő kameramozgások, hol nyugodt, elrejtő, sejtető képek kísérik. Ennek fényében viszont talán a kissé elnagyolt karakterek és a sematikus viszonyok is könnyebben megbocsájthatókká válnak.

, , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments