Értékelés: 8/10 Így értékelünk mi »


R100_titanic_2015

Az idei Titanicon debütált Valami vadság szekció legkülönlegesebb darabjában kényelmesen megfér egymással a szadomazo pornó, a groteszk humor és a csípős társadalomkritika.

Hirdetés

A filmművészet legnagyobb erényei közé tartozik, hogy kiválóan képes leképezni egy nemzet lelkiállapotát. Előfordulhat, hogy egy nép a felszínen mosolygós, előzékeny és végtelenül elkötelezett munkája és családja iránt, a valóságban azonban tele van keserűséggel és kimondatlan fájdalommal. A japán társadalom véleményem szerint ebbe a kategóriába tartozik és a nemzeti filmgyártás tökéletes lenyomatát adja az elfojtott vágyaknak, a felgyülemlett, tehetetlen dühnek és a mindennel szembeni elégedetlenségnek. Nézzünk meg egy-két kortárs vagy mára klasszikusnak számító vérgőzös animét (Genocyber, Blood C). Vessünk egy pillantást a szoftpornók sajátos japán válfajára a pink filmekre. Hogyha ez nem elégítené ki szexuális fantáziánkat, keressünk elő egy japán pornófilmet, melyről azt tartják a szakértők, hogy ott kezdődik, ahol a nyugati pornó végződik. Esetleg végletekig fokozott, a néző ingerküszöbét többször átlépő horrorra áhítozunk? Takashi Miike munkásságánál nem tudnék megfelelőbbet ajánlani.

Van azonban a kortárs japán filmművészetben egy furcsa figura, aki egyedi látásmódjának köszönhetően végtelenül ötletesen reflektál saját társadalmának problémáira, illetve a (film)művészetre magára. Hitoshi Matsumoto Japán egyik legismertebb komikusa, aki már első játékfilmjével rendesen megosztotta a közönséget és a szakmát. A legnagyobb japán egy különleges áldokumentumfilm, melynek főhőse egy hétköznapi férfi, aki családi hagyományként nagy adag áram hatására képes gigantikus méretűre nőni és megküzdeni a városra támadó szörnyekkel. Matsumoto egyfelől zseniálisan parodizálja ki a szörnyfilmeket (a megvalósítás szánt szándékkal gagyi és túlzó), a dokumentumfilmeket és a valóságshow-kat (a gonosz lények elleni küzdelmet ugyanis közvetíti a TV), másfelől pedig folyamatosan szembesít a japán társadalom visszásságaival. A szuperképességű főhős normál méretű emberként egy elvált férfi, aki teljes magányban tengeti napjait és folyamatosan az elfogadás hiányával és a kiüresedettséggel küzd.R100_titanic

Matsumoto legújabb filmjében is felfedezhetjük ezt a két sajátosságot (a reflektálást a filmművészetre és a társadalomra), azonban a történet, ha lehet még elborultabb. Egy férfi éves bérletet vásárol egy szadomazo klubban, aminek a különlegessége abban rejlik, hogy a latexruhába öltözött hölgyek nem szexuálisan inzultálják/elégítik ki a férfit, hanem a nap és a város bármely pontján felbukkannak, majd jól megverik, fojtogatják vagy egyéb, válogatott módon alázzák meg. Takafumi ezt egy ideig élvezi, de amikor kisfiát és kómában lévő feleségét is célba veszi a titokzatos klub, a férfi kénytelen felvenni velük a harcot.

Matsumoto most is olyan műfaj kavalkádot varázsol a vászonra, hogy az ember elalél a gyönyörtől. Az alkotás első felében, mintha egy groteszk melodrámába csöppennénk: szürke fényben úszó képsorokon követhetjük végig a magányos, rezignált Takafumit, aki bolti eladóként próbálja meg biztosítani az anyagi biztonságot kisfiának, miközben felesége kómában fekszik. Gyönyörű, mélabús zongorafutamok és a semmiből előbukkanó agresszív dominák kísérik a film ezen szakaszát, ami groteszkségében is érthető üzenetet fogalmaz meg: a japánokat mindenhonnan folyamatos inzultusok érik (a dominák támadásai szimbolizálhatják a munkahelyi, családi sérelmeket is), azonban ők ezt nemhogy eltűrik, de még élvezik is (Takafumi idegesen telefonál be a szadomazo klubba a nap végén, hogy hol késik már a beígért büntetés).R100_hitoshi_matsumoto

A játékidő felénél olyan éles fordulat következik be a mű hangnemét illetően, ami csak Takashi Miike Meghallgatás című horror-klasszikusához fogható (érdekes kapcsolódási pont még a hírhedt rendezővel, hogy a főszereplő Nao Omori játssza a szadista bérgyilkost Miike Ichi the Killer című vérgőzös mozijában). Míg ott a romantikus, szerelmi történet fordul át kegyetlen horrorba, itt a groteszk melodráma egy még groteszkebb paródia gúnyáját ölti magára, ahol szépen sorjában megcsillannak, majd porba hullnak az olyan zsánerek, mint a horror, a kémfilm, az akciófilm, a történelmi film, a dokumentumfilm vagy éppen a pink film. A rendező nem csupán megidézi és gúnyt űz a legnépszerűbb (japán) filmes műfajokból, hanem az önreflexió olyan fokát engedi meg magának, hogy a film közepén bevág egy hosszú jelenetet, ahol a producereket és szörnyülködő reakciójukat látjuk az R100 első tesztvetítése után.

Matsumoto ezzel a filmjével is rendkívül sajátos módon beszél a japán társadalmat sújtó kimondatlan problémákról (magány, üresség, kilátástalanság) és saját viszonyáról a filmhez, mint médiumhoz. Az megvan, amikor Besenyő Pista bácsi a hülyeségről tartott előadását felvezeti? „Na, mi van? Semmi? Szóval a semmi van? Noooormális? Hát a semmi az nem van, hanem nincs. Há’ mer’ hogyha semmi van, az pont, hogy nincs semmi. Na, de ha meg a semmi nincs, az meg má’ valami. Az meg már nem semmi.” Az R100 a film nyelvén fogalmaz meg hasonlóan kifacsart, érthetetlennek tűnő, de mégis logikus és frenetikusan vicces állításokat. A L’art pour l’art társulat neve gyönyörűen összefoglalja Laár Andrásék és Hitoshi Matsumoto ars poeticáját. A művészet önmagáért való művelése örökös állásfoglalás létezésének szükségessége mellett, és szembefordulás az elnyomását célzó erőkkel. Ez sokszor értelmetlennek tűnik, de mégis kifejez valamit. Mint mikor az ember az elemekkel szembefordulva könnyít magán.

Adatlap

R100

színes, japán film, 99 perc, 2013

rendező: Hitoshi Matsumoto
forgatókönyvíró: Hitoshi Matsumoto
operatőr: Kazunari Tanaka
zene: Shuichi Sakamoto
vágó: Yoshitaka Honda

szereplő(k):
Mao Daichi
Lindsay Kay Hayward
Hairi Katagiri
Gin Maeda
Hitoshi Matsumoto
Suzuki Matsuo

, , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments