experimenter2Az idén számukban némileg megcsappant amerikai függetlenek a szabad akaratot és az individualizmust állítják a középpontba a Titanicon. A témaadó, tudományos igényű szociálpszichológiai kutatást az emberi psziché katasztrófájával eljátszó gondolatkísérlet egészíti ki, hogy aztán a kamasz fejlődéstörténet egyéni, önérvényesítő harcával zárjuk a kört.

Vajon hányan gondoljuk magunkról, hogy bármilyen körülmények között is legyünk, a saját autonóm, független akaratunk szerint cselekszünk? Hogy racionális megfontolások alapján vagy morális meggyőződésből a saját utunkat tudjuk követni, még akkor is, ha a mindenkori társadalom másfelé terelne? Hogy nem számít semmilyen akadály, mert a szabadon meghozott döntéseinkben önmagunkhoz hűek tudunk maradni? És vajon hányan lennénk azok, akik valóban képesek ellenállni a hatalom nyomásának, a csoportba való beilleszkedés kényszerének, a konformitásnak?

Hirdetés

Az első válasz valószínűleg a 100%, a másikról viszont többszörösen alátámasztott kísérleti eredmények szólnak, itt az arány 35-40%. Ez a Milgram-féle kísérleti paradigma állandónak talált százaléka, mely a felsőbb utasítással valamilyen módon ellenszegülő kísérleti személyeket jelenti. Lényeges felfedezés: nem feltétlenül az emberi gonoszság vezet szörnyű következményekhez, a szituációs tényezők hatása elengedhetetlen. A konformitás persze szükséges a csoport fennmaradásához és az identitáshoz is, de az engedelmesség a tekintélynek tulajdonított tévedhetetlenség gyerekkortól belénk nevelt elvére, a döntéseinkért való felelősség áthelyezésére és az egyre nagyobb elköteleződéssel járó csapdahelyzetekre épít. Ilyen körülmények között még az is áramot vezethet a másik emberbe, aki láthatóan szenved a lelkiismereti konfliktustól.

Experimenter (Michael Almereyda, 2015)

Experimenter (Michael Almereyda, 2015)

Ezt a kísérleti eredményt és utóhatásait mutatja be az Experimenter (Michael Almereyda, 2015), amely önmagában is inkább a tudományos igénnyel megtervezett kísérlethez áll közel, nomen est omen. A Peter Sarsgaard játszotta Milgram kutatóként, filozófusként, tanárként jelenik meg, aki a nézőhöz intéz gondolkodásra sarkalló kommentárokat, míg a hagyományos életrajzi drámák elemei hiányoznak. Nincsen hangsúlyos, terhelt magánélet, predesztináló kulcspillanatok, pszichohistóriát író emlékfoszlányok, csak egy élet a tudományos kíváncsiság, érteni- és tenni akarás szemszögéből. Az önéletrajzi puzzledarabkák meglepően hétköznapiak, így több idő marad a tanulságos kísérletezésre, és nem csak az engedelmességire, bár kétségtelenül az a legfontosabb. Az ember persze magáról nem szereti hallani a rosszat, az etikai ellenvetések ki is kezdték a nem teljes tájékoztatáson alapuló kísérleteket.

Olyan, mintha egy nagyon izgalmas, szociálpszichológiai dokumentumfilmet néznénk, Milgram pedig maga mellé emeli a nézőt, lássa azt, amit a kísérletvezető, fedezzék fel együtt a szociális világot. És Almereyda is hasonló szerepet szán magának. Ahelyett, hogy megmondaná, miről szól a filmje, hagyja, hogy nézője saját maga rakja össze a darabkákat, és olyan értelmezést fűzzön hozzájuk, amilyet szeretne. A szabad akarat körül mozgó film rendezője rábízza a közönségre, hogy szabadon döntsön. A tanító attitűd miatt azonban az optimizmus a vészjósló eredmények ellenére is megmutatkozik, felhívva a figyelmet a szabad cselekvés lehetőségére.

A stílusbeli és műfaji jellegű ugrások ezt a kísérletező kedvet és jóhiszemű meghatározatlanságot demonstrálják, az érzelmi távolság, a drámai fordulatok kerülése pedig az objektív tekintetet szolgálják ki. Az Experimenter nagy erénye, hogy megmutatja, így is lehet lenyűgöző önéletrajzi filmet készíteni.

Zsarátnok (Embers, Claire Carré, 2015)

Zsarátnok (Embers, Claire Carré, 2015)

Az objektivitásból és a távolságot tartó nézőpontból enged a gondolatkísérletként remekül működő Zsarátnok (Embers, Claire Carré, 2015), mely egy idegrendszert érintő járvány utáni posztap világban játszódik, ahol az emberek folyamatosan elveszítik emlékeiket. Bár az érzelmi összetevő itt erősebb, a dráma is hangsúlyosabb, a szereplők sokkal inkább elméleti figurák, azt mutatják meg, egy-egy típus hogyan viselkedne, milyen sorsot írna le egy ilyen helyzetben. Ugyanígy tematizálhatók a történet különálló szálai is, amelyek célja nem az összekapcsolódás, hanem a különálló lehetőségek felmutatása.

Ezért olyan a film, mintha egyazon világban játszódó, alternatív történetek szkeccsét látnánk párhuzamosan, miközben a karakterek fogalmi meghatározottsága játssza a főszerepet. Itt fiú és lány van, tanár, gyerek, káosz és egy Miranda – az egyetlen név a járvány elöl megmenekült, elzárva élő lány. A Zsarátnok történetében és szerkezetében is jól mutatja az emlékeit nem őrző társadalom igazi katasztrófáját, a kapcsolat és kommunikáció lehetetlenségét.

Persze az ember, ahogy tud, alkalmazkodik, és a legnagyobb nehézségek között, az identitás, a tudás, a kapcsolatok elvesztése ellenére is képes célt találni, fejlődni, összetartani és meghozni a nagyon nehéz döntést is. És van, akinek az önmagába záródó, örök szenvedés vagy az erőszak a megküzdés. A felejtés lehet jótékony is.

Neptunusz (Neptune, Derek Kimball, 2015)

Neptunusz (Neptune, Derek Kimball, 2015)

A legszubjektívebb alkotás a blokkból a Neptunusz (Neptune, Derek Kimball, 2015), mely egy fiatal lány felnőtté válásáról és a saját akarat megtalálásáról mesél egy apró halászszigeten élő kisközösségben. A kézikamerás, szemcsés felvételek kiegészítik a fantáziákkal tarkított gyermeki képzetvilágot, melybe egy iskolás barát halála lép be traumatizáló erőként. Egyben ez lesz az az erő is, amely mozdulásra bírja a belekényszerített szerepek közé rekedt lányt.

A Neptunusz sokkal inkább csendesebb, visszafogott, kisléptékű film, nem egész társadalmat érintő kérdésekkel, csak az egyéni sorssal foglalkozik, mégis példát állít az önállósodás élérésében. A helyi pap nevelése alatt álló Hannah-t elrendezett sors várja az egyházi iskolában, amire kisgyerekkora óta szorgalmasan készül is, a háttérben folyamatos az iskola bemutatóvideójának reklámszövege, a frázisokat kívülről fújja. A halállal való szembesülés és a felébredő bűntudat, a nagyobb egésszel mint ősi istenséggel való spirituális találkozás élménye azonban más utak felé terelik.

De ez sem lehet kielégítő addig, amíg valamilyen kényszerből, és nem szabad elhatározásból ered a döntés. Az öntudatra ébredő Hannah újabb szerepben találja magát, a különböző szerepeket képviselő tekintélyszemélyek pedig rivalizálni kezdenek érte. A régiből azonban hiába ment ki az új, ha az megint csak delegált szerepet és feladatot jelent, ha valami olyasmit kell beteljesítenie, ami nem önmaga. A végkövetkeztetés, hogy az önálló döntés fájó meghozatala a teljes kiszakadással és elengedéssel jár.

Az amerikai függetlenek blokkban így lesz az önálló akarat kísérleti bizonyításából elméletileg kidolgozott szabad választási lehetőségeken keresztül a hétköznapi életben megmutatkozó autonóm döntés.

, , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments