Magazin

Versenyprogram B

Nem hiába bíztam az idei Anilogue programban: a kiemelkedően erős rövidfilm-felhozatalt a versenyprogram “B” szekciója is folytatja. Ez a blokk kicsivel érdektelenebbre sikerült ugyan, mint a nagyszerű “A” csoport, de így is sok benne a jó és kevés a gyönge film. Öncélú művészieskedés vagy nagyigazság-megmondás nem fordul elő, a legtöbb alkotás narratíva-orientált, és alig akad egy-kettő, aminek a létjogosultságát meg kell kérdőjelezni.

Dove sei. Amor mio. (Dove sei. Amor mio. Rendezte: Veljko Popovic; Horvátország.)
Egy öregasszony története, aki a napi rutin hatalma ellenére sem képes örökké elrejteni régi titkát. Az animációban nincs sok saját stílus, a sztoriban nincs sok érdekesség, a filmben tehát hiányt szenved küllemben és tartalomban is. Pluszpont jár a rendőrladáért.

A füstifecske nehéz élete (About the Hard Life of the Barn Swallow, rendezte: Chintis Lundgren, Észtország.)
Észtország kitesz magáért. Az idei fecske az Anilogue-on tavaly közönségdíjas A nagy szürke gébics folytatása, és a mostani vetítésen is hallhatóan szerették. A bumfordian megrajzolt madarak életét kedves narrációval illusztráló kisfilm a visszafogottan találékony humoron kívül nem vonultat fel egyebet, de ez épp elég lehet a díjazáshoz.

Egy barázdába akadva (Stuck in a Groove, rendezte: Clemens Kogler, Ausztria.)
Techdemó, de micsoda! Ezúttal nem a számítógépes grafika képességeit, hanem az emberi ötletességet demonstrálja egy vakmerő alkotó; látva a grafikát, alig hihető, hogy utómunkák és számítógépes segítség nélküli, élőben, egyszerre felvett kézi animációt láthatunk. Meghajolva a nagyszerű technikai kivitelezés előtt a tartalomról nagylelkűen elfeledkezek.

Ár és apály oda-vissza (Tides to and fro, rendezte: Ivan Maximov, Oroszország.)
A bizarrul kedves animációs stílus szereti az Anilogue-ot, minden évben számos olyan rövidfilmet látni, amelyik érdekes, többnyire állatszerű lényeket különös formákban rajzol meg és különös viselkedéssel kelt életre, hogy a közönség “jaj, de aranyos”-reakcióját elnyerje. Ez a kisfilm is jaj, de aranyos, jaj, de ötletes, de az ember elegendő ugyanolyan rövidfilm után immunis lesz. Nem tudom, ez az én hibám-e, vagy a filmeké.

Hátország (Hinterland, rendezte: Jakob Weyde, Jost Althoff; Németország.)
Meg a medvékre. Azokra pláne immunis lesz az ember. Medve mindenütt. Szóval, itt is medve, macguffint üldöz, és rájön, hogy a vadon szebb a városnál. És ez a medve is, medveségét súlyosbítandó, furcsa-aranyos. Értem én, hogy kifizetődő dolog a közönség tetszését plüssjátékszerű aranyosságokkal keresni, de amit túl sokan csinálnak, annak inflálódik az értéke. Mondjuk művészek gyártják a rövidfilmeket, nem közgazdászok.

Studenthome International (Studenthome International, rendezte: Gellei Bálint, Belgium/Magyarország.)
Fuck you! (Idézet.)

Ikrek (Twins, rendezte: Peter Budinsky, Szlovákia)
No, ez már se nem aranyos, se nem bumfordi, hanem morbid, erőszakos és tolakodó. Igen bátor jelenetei vannak, és néhol jókora toleranciát követel a hangsúlyozottan felnőtt közönségtől, viszont megéri a türelem, mert a negatív főhős úgy megbűnhődik a végén, amilyet animációs filmben még nem is láttam. A kárörvendés még sosem esett ilyen jól.

Z bolygó (Planet Z, rendezte: Momoko Seto, Franciao.)
A szekció legmodernebb animációja úgy néz ki, mint ami belekerült az egész világ számítógépes kapacitásába, de megérte. Egy bolygónyi élet bontakozik ki, fejlődik és pusztul el benne, olyan lenyűgöző módon animálva, hogy egy nagyjátékfilmes sci-fiből sem lógna ki. Sokadjára írom le idén a techdemó szót, de ha egyszer megérdemli, megérdemli.

Microphobia (Microphobia, rendezte: Nikki Schuster, Németország/Dél-Afrika.)
Ismered a mikroszkópok alatti növényvilágot? Vagy a tankönyvek egysejtűit, növényi szöveteit, a fás szár szerkezetét? A virágok és a levelek felépítését? Hogy tetszene, ha ezeket a tankönyvi képeket művészi animáció kellékeiként használná fel valaki? Ízlés kérdése lehet, nekem nagyon tetszett: fantázia, kreativitás, érvényes művészet bontakozott ki belőle, a mikrovilág formagazdagsága. Fóbia? Korántsem. De az is igaz, hogy gimnáziumban sokáig bioszos voltam.

A gyűlölet útjai (Paths of Hate, rendezte: Damian Nenow, Lengyelország.)
Platige Image! The Cathedral! Fallen Art! És most a Paths of Hate! Micsoda animáció, micsoda mesterségbeli tudás, nagyfilmes stílus, merészség, koherencia, érvényes mondanivaló, és kifejező erő! Ez az animáció mestersége, éppen így kell csinálni, itt a tananyag, kedves többi versenyzők. A Platige Image ismét uralkodik a mezőnyön ezzel a harcot és az ellenfél iránt érzett örökké égő, démonizáló gyűlöletet bemutató rövidfilmmel.

Szerintem: A gyűlölet útjai az abszolút, megkérdőjelezhetetlen győztes. A futottak még kategóriát, tehát az összes többi versenyzőt illetően: a “B” blokk filmjei örömtelien magas színvonalat mutattak, és igazából csak a blokkon belül érdemes erősebbeket vagy gyöngébbeket elkülöníteni, önmagában megállva a legtöbb kisfilmnek nem lenne oka a szégyenkezésre. Magas reményekkel nézek a “C” szekció elé.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com