dalok_senkifoldjerolMik az élet igazi alapfeltételei? Az éneklés és a filmnézés? A Verzió iráni és afgán dokumentumfilmje felnyitja a szemünk: az emberi jogokat néha egészen máshol csorbítják, mint gondolnánk.

Ritkán adódik lehetőségünk, hogy az ott élők szemszögéből ismerjük meg a közel-keleti országokat – a híradók átpolitizált, nyugati szemszöge „elfelejti” bemutatni, milyenek a hétköznapok Iránban vagy Afganisztánban, milyen problémákkal küzdenek az ott élők. A Dalok senkiföldjéről (mely a Verzió közönségdíját is elnyerte) a női egyenjogúság problémáit hozza absztrakt távolságból átélhető közelségbe, a Pislákoló igazság pedig ráébreszt, hogy nem az öngyilkos merénylők jelentik a legnagyobb fenyegetést Afganisztánban, hanem a kulturális fogódzók hiánya. Ha ugyanis nem élhetünk olyan értékrend szerint, amelyben hiszünk, nincs értelme a létezésnek.

dalok_senkifoldjerol_2Közös hátteret ad a két dokumentumfilmnek, hogy „régen minden jobb volt” – a jelenlegi politikai berendezkedést megelőzően szabadabb világ volt mindkét országban. Így az idősebb szereplők nosztalgiája gyakran feleleveníti, milyen volt, mikor a jelenleg megkérdőjelezett értékek még maguktól értetődőek voltak, azaz Irán tele volt kabarékkal és női sztárénekesekkel, az afgán filmgyártás pedig virágzott.

Hirdetés

Mindkét film főszereplője nagyon makacs. Az iráni Sarát semmi nem tántoríthatja el attól, hogy megvalósítsa álmát: megszervezzen egy koncertet. Egy koncertet, csupa női szólistával. Iránban ugyanis – az iszlám tanaira hivatkozva – nők kizárólag női közönség előtt énekelhetnek nyilvánosan; persze itt is vannak kiskapuk. A Dalok senkiföldjéről leleplezi, micsoda képmutatás uralkodik Iránban. Mindenki alakoskodik: a feltűnően csinos Sara talpig fekete hidzsábot visel, mikor meglátogatja az iszlám tudóst; a titokban diktafonnal felvett hivatalnokok felsőbb utasításokra hivatkoznak, miközben tisztában vannak vele, hogy a túlszabályozottság őrültség; azaz a film tanúsága szerint az ultrakonzervatív felszín alatt az irániak nagy része lázad és megkérdőjelezi a ráerőltetett „iszlám” értékrendet.

A film rendezője Sara bátyja, Ayat Najafi, így a szoros kapcsolat és a bizalom adott: Sara egyszerre tölti be a főszereplő és a riporter szerepét, Ayat azt is megörökíti, ahogyan elszenvedi az eseményeket és azt is, ahogy alakítja. Sara vállalkozásának része, hogy francia vendégművészeket hív Iránba – így adott a nyugati nézőpont bevonása. A francia énekesnők gyakran fogalmazzák meg a nézők gondolatait (pl. arról, hogy milyen szerencsések – Sara történeteinek tükrében hirtelen a nyugati szexizmus semminek tűnik). A Dalok senkiföldjéről megható és fontos film, bár ez elsősorban a témából adódik: ha filmnyelvileg és dramaturgiailag nem is kimagasló, könnyedén elviszi a hátán a feszültség, az életveszély vállalása és a kiszámíthatatlanság. A Verzión jelen volt Ayat Najafi, akitől megtudtuk: a befejezés végig nyitott volt, hiszen két órával a koncert előtt még ők sem tudták, engedélyezik-e azt a minisztériumban.

pislakolo_igazsagA Pislákoló igazság főszereplője is igazi megszállott, hiszen első pillantásra a vállalkozása puszta szeszély: az afgán filmörökséget szeretné megmenteni. A film kezdetén ugyanis a filmtekercsek (már amelyeket nem égették el a tálibok) szétszórva porosodnak egy hangárban. Valóban ez a legfontosabb feladat most Afganisztánban? Filmrajongóként a válasz egyértelmű igen, de a Pislákoló igazság a széles közvélemény számára is bebizonyítja, a mozgókép itt önmagán túlmutató jelkép: hiszen mi értelme úgy az életnek, ha nincs mihez igazodni, nem támaszkodhatunk a kulturális hagyományainkra, nem meríthetünk a múltból.

pislakolo_igazsag_2A főszereplőnk olyan filmes szakember, aki egyesíti magában a nyugati és az afgán nézőpontot, hiszen évtizedek óta Németországban él – „csak” azért érkezett haza, hogy megmentse szülőföldje rothadó, elfeledett és szándékosan elfeledtetett filmes hagyatékát. Ennek jelentőségét úgy érzékelteti a film, hogy a jelen eseményei és a szereplők történetei mellé archív afgán filmfelvételeket vág be – a legmegdöbbentőbb tapasztalat az, hogy dokumentumértéküket leszámítva ezek a filmek nem remekművek; nagyrészt Hollywoodot másoló melodrámák vagy B kategóriás kalandfilmek. Ez egyébként csupán a néző tapasztalata, Pietra Brettkelly nem kommentálja a feltárt anyagot. De elhiteti, hogy ennek ellenére mindezt meg kell menteni – a befejezés pedig, melyben korábban filmet soha nem látott gyerekek nézik megbűvölten a vetítővásznat, feledhetetlen. A Pislákoló igazság üzenete, hogy a filmnézés alapvető emberi jog – ami egy filmfesztivál zárónapján felemelő megállapítás.

, , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments