minden_arcnak_neve_van1Miből áll a személyiség? Csak a saját múltam számít, vagy fontos lehet az is, hogy hogyan éltek a szüleim vagy mi történt a szomszédomban? A Verzió kollektív identitással foglalkozó filmjei érzékenyen mutatják meg a mindannyiunkban ott működő közös tereket és hatásaikat.

A nagy történelmi események nemcsak a történelem irányát, hanem a személyes identitásokat is meghatározzák. Az Anyám, egy háború és én, a Minden arcnak neve van, és részben a Sárga csillagos kocsmák is olyan szereplőket vonultat fel, akiknek az önmagukról való gondolatai ezekkel az eseményekkel állnak szoros kapcsolatban (ők a történelem-sújtotta emberek). A filmek azzal is foglalkoznak, ki hogyan dolgozta fel, ki mennyire fogadta el, békélt meg a történetével, és a különbségeken túl a közös pontok is kitisztulnak, például az, hogy a történelmi múlt mindenki életét, viszonyulásait, attitűdjeit és érzéseit szervesen meghatározza.

Hirdetés

Mindkét egészestés dokumentumfilmben (Anyám, egy háború és én; Minden arcnak neve van) egy főszereplő-narrátor indul útnak térben és időben, hogy olyan történetek részleteit fedje fel, amelyek ugyan egyikőjükkel sem történtek meg közvetlenül, de hatásuk mindkettejük lelkében ott dübörög – köszöntjük Önöket a családi és kollektív emlékezet mezején! Egyikük édesanyja háborús múltját próbálja feltárni a kevés életben maradt ukrán rokon segítségével és a frontszolgálatot ellátott többi ápolónő felkeresésével, míg a másikat olyan érzések és kérdések feszegetik, amelyek látszólag értelmezhetetlenek. Miért is akarna valaki régi archív felvételeken látható arcok és életek után kutatni, ismeretlen emberek történeteit és neveit megtalálni?

anyam_egyhaboru_esen

A közös pont a történelmi identitástudat, a kulturális emlékezés folyamata, amely önmagam meghatározásában elengedhetetlen. Az Anyám, egy háború és én esetében ez könnyebben értelmezhető: itt a múltat kutató Tamara a szülők generációjának sorsát és történeteit próbálja feltárni, de ez a családi öntudat, a családi tudatosság mélyülésével jár, ami az egyéni identitás megalapozása. Ha tudom, hogy honnan jöttem, tudom, kik voltak a szüleim meg a rokonaim, tudom, mit csináltak, mi történt velük, akkor magamhoz, az örökségemhez is közelebb kerülök, ami pedig bennem, a leszármazottban koncentrálódik. Ha értem a múltat, érteni fogom a jelenemet is. Tamara családjának múltja pedig csupa rejtély. Nem ismeri a vér szerinti apját, de azt sem tudja, hogyan élték meg az ápolónők (köztük az anyja is) a háborút, milyen terhet jelentett egy újszülött a háborúban vagy hogyan tudták feldolgozni a szülők az őket ért traumákat.

Míg ezekre a kérdésekre csak részben sikerül választ kapnia, azzal a ténnyel újra és újra találkozik, hogy a háborút átélt ápolónők többsége ma is a múltban él, életüket végérvényesen meghatározó élményekben volt részük tizen-huszonévesen, amelyek többsége szörnyű, mégis ide kötődnek legszebb fiataléveik. A harcos lendület azóta sem tűnt el, a stábot először ellenségesen és vonakodva fogadó szereplők azonban később már elmerengve mesélnek, majd sírva búcsúzkodnak, mert tudják, visszaburkolózhatnak a némaságba. Ahogy eddig sem törődött velük senki, és nem kérdezték meg tőlük múltjukat, ugyanígy lesz ezután is. Istenhátamögötti ukrán falu sötétségében élhetik tovább ismeretlen életüket.

A Minden arcnak neve van rendezője, Magnus Gertten nem családi múltat kutat, hanem társadalmit, a koncentrációs táborokból 1945-ben Oslóba befutó hajók utasainak névtelen felvételeit böngészve merül fel benne az igény az arcok és nevek társítására. Identitást, személyiséget szeretne adni idegeneknek, tömegeknek. Azt szeretné tudni, mi történt velük, hogy kerültek a táborokba, és hogyan élték tovább az életüket, a névkeresések egyben emberi mivoltokat is visszaadnak.

Ebben a filmben nem a családi önazonosság, hanem a kollektív identitás megalkotása a tét. Azzal, hogy Gertten felkeresi a felvételeken látható embereket, az ő emlékezésüket segíti, és az önfelismerések érzelmi súlya itt is megmutatja a – többségnek történelemnek számító – események felejthetetlen, rendkívüli, identitásformáló voltát. A megküzdési stratégiák persze különbözőek: van, aki nem akar semmire sem emlékezni, van, aki a táborban a túlélést jelentő viselkedéshez ragaszkodik még most is, és van, aki minden nap megemlékezik a múltról. A rendező számára mindez szintén identitásképző, mert a közösség, a társadalom történetének megismerése az egyén része lesz. A közösség pont a közösről szól, az ember képtelen magát függetleníteni a társadalomtól, de még csak a szomszédjától is. Ezért becsülendő Gertten bátorsága, hogy az archív felvételeket a menekültekről most készülő névtelen felvételekkel állítja párhuzamba.

anyam_egyhaboru_esen2

A magyar Sárga csillagos kocsmák nagy kontrasztot képvisel az előző filmekhez képest, mivel a „kevésbé érintettek,” a „nem részvevők,” például az utókor, a fiatalok reakcióit sűríti egy történelmileg jelentősen megterhelő eseményre, a budapesti gettósításra és deportálásokra. Itt az a nem értés, elhatárolódás és zavartság jelenik meg, ahogy az emberek a közelükben történt (akár múltbeli, akár jelenbeli) eseményektől végletesen elhatárolják magukat kijelentve, hogy az ő személyes identitásukat a hely történelme nem határozza meg.

A Sárga csillagos kocsmák ezért kicsit ki is lóg a másik két film közül, hosszából következően is inkább egy rövid kiegészítés, amely a másik oldal felvillantásával nem cáfolja az előzőeket, hanem még inkább megerősíti azokat. Nem az a fontos, hogy túlzottan keresett-e a témafelvetése (bár a régi sárga csillagos házakban jelenleg működő romkocsmák közönségét a hely történelméről kérdezni kétség kívül az), hanem hogy mennyire általános a jelenség: nem kapcsolódunk a történelmünkhöz, senki semelyikhez. Mert elutasítani, elfelejteni, egyszerűbb. És ez minden házra, minden lakásra, minden családra igaz, Magyarországon különösen.

, , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments